Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Nouwen, Henri Josef Machiel - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szívből fakadó lelkipásztori munka
nek, — s a szerepek nem cserélhetők fel. De hogyan adhatná ma valaki oda az életét az embereknek, ha nem engedi, hogy szoros belső kapcsolatba kerüljenek vele? Odaadni az életet az emberekért annyit jelent: megosztani velük nem csak a hitet, hanem a kétségeket is; nem csak a reményt, hanem a csüggedést is; nem csak az örömet, hanem a levertséget is; nem csak a bátorságot, hanem a félelmet is. Annyit jelent: együtt kerülni kapcsolatba az élet Urával. Nem mi vagyunk a gyógyítók, nem mi vagyunk a kiengesztelők, nem mi vagyunk az élet ajándékozói. Bűnös, töredékes, sebezhető emberek vagyunk, akik éppen annyi figyelemre és gondozásra szorulnak, mint azok, akiknek mi viseljük gondjukat. A lelkipásztori munka titka abban áll, hogy kiválasztattunk arra, hogy korlátolt és nagyon esetleges szeretetünk átjáró kapu legyen Isten végtelen és feltétlen szeretetéhez. Ezért a valódi lelkipásztori munkának a kölcsönösségen kell alapulnia. Ha egy vallási közösség tagjainak nincs módjukban pásztorukat igazán belülről ismerni és így szeretni, akkor az „őrzés" hamar a mások fölötti hatalom gyakorlásának szubtilis formájává lesz, tekintélyelvi és diktatórikus vonásokat ölt. Az a világ, amelyben élünk — sikerre és felügyeletre orientált világ — nem ad használható magatartás-modellt azoknak az embereknek, akik olyan pásztorok szeretnének lenni, mint amilyen Jézus volt. Még az ún. „segítő hivatásokat" is annyira átjárja a szekularizáció, hogy ezekben is csak gyengeségnek és a szerepcsere veszedelmes formájának tekintik a kölcsönös adást és kapást. Az embereknek olyan vezetése, amilyenre Jézus gondolt, gyökeresen különbözik minden olyan embervezetéstől, amilyet a világ nyújt. Rober Greenleaf „servant leader- ship"-nek nevezte; a vezető itt sebezhető szolga, aíci éppúgy rá van utalva azokra az emberekre, akiket vezet, mint ahogyan azok rá vannak utalva őrá. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy az egyházban az embereknek teljesen új vezetési gyakorlatra van szükségük, olyan embervezetésre, amelyik nem a világ hatalmi harcaiból merít magának példát, hanem arról a szolgáról vesz példát, aki bennünket vezet. Jézusról, aki azért jött, hogy életét adja mindenek váltságául (vö. Mt 20,28). Megvallani bűneinket és megbocsátani egymásnak A mondottak után felvetődik a kérdés: mi a gyakorlati követelmény a jövő lelkipásztorával szemben, hogy ellent tudjon állni az individualista hősiesség kísértésének? Javaslatom: állhatatosan kell gyakorolnia magát abban, hogy megvallja a hibáit, és fordítva is, hogy megbocsátja mások bűneit. Éppen úgy, ahogyan a jövő lelkipásztorának misztikusnak is kell lennie, aki mélyen el tud merülni a szemlélődő imádságban; meg kell benne lennie annak a készségnek és képességnek, hogy bevallja a maga töredékességét, és bocsánatot kérjen azoktól, akiknek szolgál. A bűnök megvallása és megbocsátása a bűnös emberek egymás iránti szeretetének konkrét kifejezése. Sokszor az a benyomásom, hogy egy egyházközségben a papok és lelkipásztorok utolsóként vallanák be a kudarcaikat. A gyónás sokszor csak eszköz arra, hogy egyházközségünk előtt elrejtsük sebezhetőségünket. Fölsoroljuk a bűnöket, elmondjuk a megbocsátás rituális formuláit, azonban csak ritkán jön létre olyan igazi találkozás, amelyben valóban elevenen megtapasztalhatnánk Jézus kiengesztelő és gyógyító jelenlétét. Ki tudja-e fejteni igazán teljes hatását a szentség, ha annyi félelem, annyi distancia, annyi közhely van még benne a játékban, ha még annyira hiányzik belőlünk az igazi egymásra figyelés, az egymással való beszélgetés és a megbocsátás? Hogyan érezhetnék a papok és a lelkipásztorok, hogy szeretik és jóságos gonddal veszik körül őket, ha egyházközségükben el kell rejteniük az emberek elől a saját bűneiket és gyarlóságaikat; ha egy messze távol lakó idegenhez kell utazniok, amikor kis megkönnyebbülésre és vigasztalásra szorulnak? Hogyan fogadhatják el az emberek igazán pásztoraikat, és hogyan segíthetik őket abban, hogy hűségesek tudjanak maradni szent feladatukhoz, ha valójában nem is ismerik őket, és éppen ezért nem tudják őket úgy szeretni, mint ember az embert? Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy annyi lelkipásztor és pap szenved rettenete132