Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lehmann, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Mit jelent az „örök élet”?
hatjuk, hogy az ember értelme és akarata csillapíthatatlan éhséget és magasra törő dinamikát hordoz magában, hogy túlmenjen minden elérhetón. Ez a túlcsorduló vágy nem oldódik fel az elérhetőben. Az ember olyan lény, aki állandóan túl akar menni, fölül akar emelkedni, azaz transzcendens. Azok a politikai kísérletek, amelyek földi képekben festik meg a paradicsomot és föltételezik ezeknek a képeknek evilági teljesülését, csődöt mondanak amiatt a megcáfolhatatlan tapasztalat miatt, hogy az elért paradicsom attól a pillanattól kezdve már nem az. Fölülmúlhatatlan beteljesülés. Most döntő válaszúihoz érkeztünk. Néha úgy látjuk, mintha már elvették volna az embertől azt a tudatot, hogy az életnek van maradandó értelme. A rohanó fogyasztás folyton új szükségleteket szül. Aki hagyja magát ezzel vitetni, annak a számára az eredmény egy mindig kielégületlen, de állandóan újra gerjesztett élvezés és önkiélés. S ez odáig is elvezethet, hogy ezek a fogalmak: „beteljesedés, értelem" abszurddá és érthetetlenné lesznek. De mi lesz az emberből, ha kivész belőle ez a végső vágy egy olyan boldogság iránt, amely nem fogyasztható el? A másik út a vallás ígérde, amely szerint minden evilági, intenzíven boldoggá tevő kielégülés ellenére csak Isten tud teljes értelmű életet adni. „Minden nagy vallás félreérthetetlen tanítása, hogy van élet a halál után" (C. G. Jung). Csak Isten adhat olyan boldogságot, amely mindig nagyobb, mint az ember éhsége, s ezért nem szorul mindig új szenzációra, gyorsan változó divatra. Idevág Szent Ágoston mondása: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Benned". Talán most már megértjük, hogy miért „túlvilá- gi" ez a megígért, igazi, végső boldogság. Olyan beteljesedés ez, amely eléje megy az emberi vágynak, de ugyanakkor végtelenül felül is múlja. S csak itt értjük meg igazán, hogy mi a boldogság: soha meg nem szúnő, hiánytalan, fájdalom nélkül történő megtapasztalása annak a biztonságnak, amelyet többé már nem lehet megsemmisíteni, csökkenteni vagy elvenni. Ebben a tapasztalatban gyökerezik az „örökkévaló" klasszikus fogalma is: Az örökkévalóság a soha be nem fejeződő életnek teljes és tökéletes „birtoklása". Még találóbban mondja a Szentírás: „Szem nem látta, fül nem hallotta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt" (lKor 2$). 2. A KINYILATKOZTATÁS VÁLASZA Most már kézbe vehetjük a Szentírást, mert jobban meg fogjuk érteni. Hogyan jutunk el a Bibliában az „örök életre"? Az Ószövetség. Az Ószövetség imádkozó embere hiszi, hogy a teljes értelemben vett élet az Istennel való közösséget jelenti. Ennek a tapasztalatnak természetesen az élet nehéz szituációiban is helyt kell állnia: jelen van-e Isten ott is, ahol megfogyatkozik az élet, a gonoszoknak a védtelenek fölött aratott győzelmeiben, a gyógyíthatatlan betegség okoztaösz- szetörtségben vagy az élet teljes pusztulásában, az abszund halálban? Az Ószövetség hite csak lassan érti meg, hogy a jámboroknak Istennel alkotott életközössége a végtelenbe növekszik. Annak a merész bizonyossága, hogy jelenleg közösségben vagyunk Istennel, kegyelmében állunk, kitárul a határtalanba és előretör a végtelenbe. „De most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat. Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe. Különben nem lenne senkim a mennyben. De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten" (Zsolt 73,23-26). Isten hűséges az élet minden helyzetében, segítségét és áldását a halál sem képes meghiúsítani. S csak azért lehet legyőzni a halált, mert Istenben képes a jámbor megérteni a teljes élet fogalmát. Az ószövetségi történelem folyamán lassan elmélyül ez a gondolat, s még sokkal jobban kifinomítja az a tapasztalat, hogy Izrael népe itt a földön kudarcot vallott. Ez először úgy nyer kifejezést, hogy Isten örökre megsemmisíti a halált (íz 25,8). A Makkabeusok Második Könyvében (7,9) találjuk meg aztán az Ószövetségnek az örök életre vonatkozó legvilágosabb helyét. „A mindenség Királya föltámaszt bennünket az örök életre" (vö. 7,11.14; 8