Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Élet az egység jegyében
anyám odahaza, édesapja templomában. Akkor, ott senki sem firtatta azt, hogy később születő (ha egyáltalán mindkét fél túléli a háborút, és lesznek utódaik) gyermekeik melyik felekezethez tartoznak majd. Később azonban előkerülhetett a kérdés, mert apám, aki rendszeresen járt templomba, sohasem járulhatott az Úr oltárához. Hogy ez milyen fájdalmas lehetett számára, arra én csak halálos ágyánál döbbentem rá. Kórházi hetei alatt mi, családtagok összebarátkoztunk a nővérekkel, betegtársakkal, orvosokkal, s így az egyik nővér, aki már korábban elmondta, hogy apáca volt, s holtig ennek tartja magát, amikor apám állapota rosszra fordult, felajánlotta, hogy szól az egyik távolabbi kórteremben fekvő beteg papnak. De apám elhárította, s ezt mondta nekem: — Engem eltaszított az egyházam. De Isten irgalmasabb, mint az emberek. Te imádkozz majd értem. — Isten irgalmas halált adott neki: az utolsó órában mellette lehettünk, és fogtuk a kezét. * Gyermekkoromhoz visszatérve, az továbbra is az ökuméne jegyében folytatódott. Kilenc esztendős voltam, amikor Egerbe kerültünk, s így a negyedik elemit, valamint a gimnázium öt és fél osztályát az Angolkisasszonyok zárdájában jártam. Művelt, nagyvonalú, széles látókörű apácák tanítottak bennünket, s én különösen első osztályfőnökömet, — német tanárnőnket, Mater Brandt Margitot szerettem. Ó nemcsak bölcs derűjével, szívből jövő humorával, de prófétai átkaival is elkápráztatott minket, utóbbiakat az „őrült piktorra" szóra, aki tönkreteszi Németországot, és megégetteti Heine és Thomas Mann műveit. Hogy miről is volt szó, azt 11 éves fejünkkel alig értettük, de a műfordítói versenyben lelkesen vettünk részt, rímes klapanciákra átültetvén Heine verseit. „Csak- azértis!" (Azóta is tagadom, hogy konyhanyelvi társalgással kedvet lehet ébreszteni a nyelvtanuláshoz. A műfordítás az, ami megérezteti a nyelv vonzását.) Első osztályfőnökünk, sajnos, nem tanított minket hosszú ideig, de példája messze világít: gyermeki gondolkodásom hitbeli kérdéseivel gyakran fordultam hozzá, és ő sosem akart „lelket halászni"; válaszaira visszagondolva, az ökuméne jeleit látom. (Milyen mérhetetlenül fontos is a pedagógus személyes vonzása! Akit szerettünk, nem felejtjük el soha, sem őt, sem a szavait, míg a közömbös vagy ellenszenves oktató úgy tűnik el emlékezetünkből, hogy sem arcát, sem nevét nem tudjuk felidézni, és persze legkevésbé azt, amit tanított.) Egerben akkor még nem létezett evangélikus gyülekezet, az csak egy évvel később alakult meg. Addig mi, evangélikus diákok református hittanra jártunk. Nem tudtam ugyan megbékélni a nagy üres, fehér templomfalakkal, de ott meg Melindát szerettem, a református zárdista tanítónőképzőst, aki az órákat tartotta, és szívesen jártam oda, bár korántsem annyira, mint amennyire később, Pápára kerülvén, a református kollégiumba, melynek légkörét, szellemi pezsgését, szabad vitaszellemét örökre szívembe zártam. A zárdában az érzelmek nevelése, a szeretetteljes légkör volt a fő vonzerő, ami megnyilvánult abban is, hogy tanáraink délutánonként rendszerint kéznél voltak, s ha különóráinkra (nyelv, zene, sport) bementünk, a kertben vagy a folyosón peripatétikus módon sétálgatva minden gondunkat megbeszélhettük velük; de megnyilvánult abban is, hogy az egész iskolát virágillat lengte át, mert a folyosókanyarban kis házi-oltárok kaptak helyet, eléjük mi, diákok hordtuk szekérderékszámra a virágot. (Tankönyv nélkül olykor mentem iskolába, — virág nélkül, ha az évszak engedte, soha.) Mennyire más volt ez, mint első iskolám, a Márvány utcai elemi állandó kelkáposzta illata! Es ugyan gondol-e rá valaki manapság, hogy a gyermek egész lelkivilágára mennyire hat az ilyen apróság, mint az iskola illata?! Pedig orgona és liliom felhőben a matematika és a kémia is szimpatikusabb. — A református iskolának nem volt ugyan virágillata, de kelkáposzta szaga sem, ám amikor odakerültem, már nem voltam gyermek, és 16 évesen az ember már az intellektuális szabadságot, a vitáknak nemcsak lehetőségét, de a tanároktól pártfogolt voltát is élvezi, a képzeletnek pedig szárnyakat ad a sokféle pályázat, verseny, önképzőkör. Itt a tanuló nem iskolás gyerek volt, hanem művelődő, kutató felnőtt. Az érzelmi és értelmi nevelés e kétfelől adott hatása vonzalmat, szimpátiát keltett mindkét 116
