Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tringer László: Párbeszéd a lélek „orvosai” között
peremén helyezkedik el. A bűnbánati gyakorlatot továbbra is a Tridenti zsinat szelleme határozta meg, amelyben a bírói-ítélkező mozzanat van előtérben. A XX. századi szekularizáció részeként a modem ember önmeghatározásában a bűn kategóriája egyre inkább háttérbe szorult. A lélektan, a szociológia a bűntudatot mint „hamis tabut" lerombolva, ezt kórlélektani vagy társadalmi folyamatokra vezeti vissza. A gyónás válságáról beszélnek.2 A mai ember már Isten előtt sem érzi bűnösnek magát, úgy, mint egykor Szent Ágoston, Luther vagy Pascal. A modem ember vallási és tudományos önértelmezése közötti párbeszéd viszonylag korán megindult, a kölcsönös „kiátkozások" kezdeti időszaka után. (Freud a vallást, mint tudjuk, kényszemeurózisnak tartotta, egyházi körök részéről pedig többnyire elvetették a pszichoanalízist, megalapítójának ateizmusa miatt.) Hatalmassá duzzadt paszto- rálpszichológiai irodalom áll rendelkezésre. A lélektani ismeretek oktatása a lelkészek képzésében számos helyen lényeges szerepet játszik. Vannak lelkészek, akik pszichológiai tanulmányokat végeznek és gyakorlatot folytatnak. Számos lélekgyógyászati iskola nyúlt vissza ugyanakkor a vallások hagyományos értékeihez és merített azokból (Pl. Jung, Franki vagy Rogers iskolája). E folyamatokból hazánk, s egyházunk az elmúlt negyven év alatt sajnálatos módon kimaradt. A párbeszéd örvendetes alakulása természetesen a maga túlzásait is kitermelte. Különösen a mélylélektani megközelítésű iskolák részéről tapasztaljuk, hogy engednek a pszichológiai redukcionizmus csábításának: az ember minden vallási megnyilvánulását mélylélektani folyamatokra vezetik vissza, így például bűnösségének tudatát is.4 Egyházaink részéről változatlanul tapasztalható bizalmatlanság a lélektan képviselőivel szemben, nemegyszer olyan kijelentések hangzanak el, hogy a pszichiáterek a maguk gyógyszeres, vagy lélektani eszközeivel a személy bűntudatát elkenik, „megszüntetik". E folyamattal párhuzamosan egyre több jele van annak, hogy az egyház bűnbánati gyakorlata „válságban" van. Folyóiratunk 1985. évi 3. száma nagyrészt ezekkel a problémákkal foglalkozik. Waigand J. a „Lelki tükrök válságáról" beszél.3 A gyónás iránti érdeklődés csökken (gyakori szentáldozás mellett is). A hagyományos lelkitükrök inkább negatív mozzanatokra koncentrálnak, naivan pszichologizálnak, nem felelnek meg a mai ember nyelvhasználatának. Az ember lelki élete feletti kompetenciájáért vívott „küzdelemben" egy harmadik szereplő is megjelenik, a modem (profán) etika, amely az ember erkölcsi kijelentéseinek (és tetteinek) természetét vizsgálja. A párbeszéd és viták mindenképpen termékenyítőleg hatnak, a tudományterületek terminológiája fejlődik, csiszolódik Á valóságról árnyaltabb kép bontakozik ki. Ennek megfelelően leszögezhetjük, hogy a teológia és lélektan közötti vitás kérdések szaktudományos, illetve vallási-szakrális nézőpontja nem ütközik egymással. A kettő között tehát nem képzelhető el (valahol meghúzható) határvonal. Az ember transzcendens mivolta nem egy tulajdonsága a sok közül, nem kategoriális tartozéka, hanem létének alapvető határozmánya. E transzcendens irányulásban ragadható meg az is, hogy az ember erkölcsi lény, illetve értelmezhető a bűn, amely még akkor is tartalmazza az Isten előtti szabadság mozzanatát, ha az adott cselekvés pszichológiai determinánsait is meg tudjuk határozni.2 Ezért, amikor a bűnbocsánatról mint „terápiás eszközről" beszélünk, ezt a lélektan nyelvezetében tesszük, ennek keretein belül maradunk. Elvileg nem „ütközhetünk" a bűnbocsánat, a gyónás szakrális jellegével, a gyónás teológiájával. A gyónás, mint a segítő' kapcsolatok sajátos formája Frank6 a segítő kapcsolatok közös vonásait az alábbiakban fogalmazza meg: 1. Érzelmileg hangsúlyos, bizalmi viszony egy segítő személlyel 2. Speciális, gyógyító-segítő szituáció 3. Valamely konceptuális keret vagy mítosz 4. Rituálék. 76
