Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám
Talán fölösleges is hangoztatnunk, hogy minden, Istennel kiengesztelődő, bűnét megbánó és megvalló ember, ha az egyház, ha emberek közvetítésével is, de mindig Krisztushoz, az „isteni Orvoshoz" kíván fordulni, tóle várja a gyógyítást, a valódi „felszabadítást". Lelke békéjá keresi Istennel. A hívók közösségével, környezetével és önmagával kíván megbékélni. Jézus könyörgése: „Atyám, bocsáss meg nékik'', — biztos reményt nyújt ma is, mivel tudjuk, hogy az Atya mindig meghallgatja Fiát (vö. Jn 11,42). Jézus jól tudta, hogy „mi lakik az emberben", tudta és tudja, hogy az ember oly élőlény, akinek mindig szüksége van segítségre, felemelő, bátorító szóra, bűn- bocsánatra. Mi pedig hittel valljuk, hogy számunkra nem hozhat más üdvösséget és szabadítást — az egyháznak és felszentelt szolgáinak közvetítésével —, mint az, hogy átadjuk önmagunkat Isten jóságos, megbocsátó irgalmának. Szent János szerint az isteni Ige itt, köztünk, a sötétségben világosodik. Nem múlt időben, hanem tegnap, ma és amíg e világ el nem múlik. E fény számára kell lelkünket kitárnunk, ez mutathat egyedül biztos utat, adhat világosságot, amikor szembenézünk a bún — saját bűneink — misztériumával, félelmetes és sötét titkával. Ennek a fénynek útmutatásával, erejében botorkálunk vagy sietünk vissza tékozló fiúként Atyánk házába, megvallva, hogy „Atyám vétkeztem..." (vö. Lk 15,11—32). Sz. A. „Ha mélyebben megfontoljuk a kiengesztelődés és bűnbánat szentségének jellegét, az Egyház tudatában ez nem csupán bírói jellegű, hanem gyógyító rendeltetése is van. Ez abból a tényből következik, hogy az evangéliumokban Krisztus gyakran orvosként jelenik meg, és az O megváltó tevékenységét a legősibb keresztény időktől gyógyításnak nevezték. »Gyógyítani akarok, nem vádolni« — mondta Szent Ágoston a bűnbánat lelkipásztori feladatról. És hála a gyónás gyógyító hatásának, a bűntől sebzett nem esik kétségbe. A szentségnek a szertartása is a gyógyító jelleget emeli ki, melyre a mai ember különösen fogékony. Az Egyház a bűnben nem csupán eltévelyedést lát, hanem emberi gyöngeséget és esend őséget. Ha ezt a szentséget, mint az irgalom ítélőszékét tekintjük vagy a lelki gyógyítás helyének nézzük, mindkettő megkívánja a bűnös belső életének ismeretét, hogy meg lehessen őt ítélni, fel lehessen oldozni, eligazítani és gyógyítani. Ezért kívánjuk a bűnöstől az őszinte és teljes bűnbevallást. Tehát ez nem csupán aszketikus okokból történik — alázatosság gyakorlása, önmagunk elítélése —, hanem a szentség lényegéhez tartozik." Kiengeszteló'dés és búnbánat, apostoli buzdítás 31. pont 66
