Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Floristán, Casiano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A liturgia a hitre nevelés helye
szembenéznie a liturgiának abban a mértékben, ahogyan megszűnik a kultúra tiszta kifejezési formája lenni —, hogy keresztény ünneplés legyen. IV. A liturgikus ünneplés katechétikai feltételei 1. A liturgiát nem szabad instrumentaiizáini Ha megpillantjuk azt a népet, amely személyesen feldolgozott hit nélkül, elégtelen megtéréssel, felületes oktatással és katechézissel vesz részt a liturgián, könnyen engedünk a kísértésnek, hogy a liturgiát csupán m/^v/használjuk az evangelizálásra és a katechézisre. Nehezen tudjuk elhinni, hogy egy szépen ünnepelt liturgia evan- gelizál (mindannyian úgy járulunk a kultuszhoz, hogy életünkben még vannak hitetlen területek), és katechizál (egész életünkön át katechumenek vagyunk, bizonyos értelemben mindig a kezdeteknél tartunk). Ma szinte általános egyetértés uralkodik abban, hogy az evangelizálásnak lényeges tartozékai a szentségi jegyek is (a kereszténység szimbolikus univerzum), ha nem akar egy ideológiai vállalkozás szintjére süllyedni. Azonban rámutatnak arra is, hogy a liturgikus ünneplés több, mint evangelizálási alkalom: az ünneplés maga az evagelizáló cselekvés, amely abban szentségi módon ünnepeltetik. Ha a szentségek Jézus Krisztus jelei, akkor ennek megfelelően a történelmi felszabadulás jelei is, Jézus ügyének a jelei is, a másik oldalról viszont Jézusnak ez az ügye az evangelizálás tartalma és ügye. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az evangelizálás hirdette örömhír a szentség középpontja és szíve is. Másképpen kifejezve: a szentségek az ige, avagy az örömhír jelei, amely örömhírt az evangelizálás hirdeti. A kétpólusos egység: evangelizálás-szakramentalizálás alapja a szentségként értelmezett egyház. 2. Meg kell őrizni az ige liturgia és a szentségi liturgia egyensúlyát Amit a liturgikus reform hozott — a népnyelv alkalmazása a liturgiában, a szentírási olvasmányok nagyobb választéka, a rítusok nagyobb érthetősége és a történelmi kontextus kiemelésére való törekvés — elsődlegesen az igeliturgiát érintette azzal a veszéllyel együtt, hogy földuzzad (túlságosan részletezővé válik), racionálissá lesz (az igén alapszik), s hogy helytelenül használják (önként kínálkozik mindenfajta hirdetésre). Ezzel szemben a szigorúan vett szakramentális rész lefolyása a rítusoknak egy folyvást ismételgetett egymásutánjára redukálódik, amelyekben alig van valami változatosság (csak kevés eucharisztikus ima van), kevés idő marad az elmélyedésre (alig lehet pillanatokra csendet és nyugalmat teremteni) és az egészen szimbolikus szegénység uralkodik (nehéz testileg kifejezni magunkat). A liturgia katechétikai magja a hit megváltásában van, amely az olvasmányokban (igehirdetés), a Hiszekegyben (ez a kifejezetten erre a célra megfogalmazott hitvallás), és a kánonban (doxológia) bontakozik ki. De nem volna szabad elfelejteni, hogy az egész liturgikus ünneplés a hit kifejezése, s annak is kell lennie. Az énekek, szimbólumok és a csend pillanatai hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan légkör jöhessen létre, amely kifejezésre juttatja és táplálja a hitet, ugyanakkor a hit a maga részéről az imádság által — legyen az kérés, megbocsátásért való könyörgés vagy hálaadás — emelkedik Istenhez. Az új lekcionárium ellen katechétikai szempontból alig lehet ellenvetés. Néha talán fölösleges a vasárnapi első olvasmány, mert nem érthető, vagy csak nehezen meríthető belőle valamilyen aktuális vonatkozás. Bizonyos esetekben a második olvasmány vezethetne be a liturgikus ünneplésbe, vagy zárhatná le az egész ünneplést. A régebben énekelt, ma recitált Krédó rendkívül dogmatikus hitvallás, amire rég elfelejtett viták nyomták rá a bélyegüket; ide valami általánosabb érvényű, autentikus hitvallást kellene találni. A liturgia mint a hitre nevelés helye csak nyerne azzal, ha nagyobb lenne a választék az eucharisztikus imákban. Annyinak kellene lennie, ahány jelentős liturgikus ünneplés van a liturgikus évben. 60
