Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Illies, Joachim - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szüksége van társadalmunknak egyházra?

Joachim lilies SZÜKSÉGE VAN TÁRSADALMUNKNAK EGYHÁZRA? Szükségünk van egyházra? A hittől távol álló, modern ember kérdése ez, aki úgy látja, hogy tágas és egyre szélesebbre táruló horizontját elcsúfítják a zavaró temp­lomtornyok; az aggodalmaskodó adófizető kérdése, aki megrökönyödve áll a gaz­dagság láttán, amit az ő szorgalma is segített gyűjteni; de a hívő ember kérdése is, akit arra tanítottak, hogy megvallja: „hiszek az egy, szent, katolikus anya- szentegyházban”, s aki nem találja Bibliájában az egyház szót. Joga, sőt kötelessége a nagykorú embernek, hogy föltegye ezt a kérdést; de azok mellett, akik ilyesmit kérdeznek, sokan, túlságosan sokan vannak olyanok, akik már nem kérdeznek, mert már megtalálták a választ, s az így hangzik: nincs! Nem kiabál- ta-e tele az a „bolond”, akiről Nietzsche beszél, száz éven át a piacokat és a földeket azzal, hogy „Isten halott”? Nem az ő „jókedvű tudományának” az érvényesített vég­eredménye volt a kérdés: „Mik lennének már mások ezek az egyházak, ha nem Isten kriptái és sírjai!” „Tűnjetek el, itt van a fölvilágosodás!”, olvashatjuk ott, s mit akarhat egy ilyen új, jókedvű, a halott Istenről szóló tudomány mellett a régi örömhír az élő Istentől? De marad még egy utolsó kérdés: nem mi vagyunk-e a halottak? A rejtőző, halott Isten jelen kora igazában nem a vak és süket ember kora-e? Ha olyan bizonytalan és annyira gyenge lett a hitünk, ez nem szólhat-e éppenúgy ellenünk is, mint ahogy Isten ellen? Ha ma — kultúránk fönnállása óta először — a fiatal generáció fölteszi a kérdést: „Kell-e még a társadalmunknak a család és a házasság?”, ez annak az embernek a kérdése, aki elbizonytalanodott a szeretetben, aki kétségbevonja a szeretet és a sze- retetben való kitartás lehetőségét. Ha ma — kultúránk fönnállása óta először — meg­kérdezzük: „Van szükségünk egyházra?, akkor ez azoknak a kérdése, akik elbizony­talanodtak a hitben, akik kételkednek abban, hogy képesek lennének hinni és a hit­ben kitartani. Annak az embernek a kérdése ez, akit valóban megérintett, mégpedig énjének a legmélyén, a fölvilágosodás. Most már nem a kételkedés a kérdéses, hanem a hit. Mindaz, ami könnyűvé, kényelmessé és vidámmá tette azt, most lehull a fölvilágoso­dás viharos, fagyos szelében, s mi rádöbbenünk, hogy meztelenek vagyunk. Fázunk, nem vagyunk magától értetődően biztonságban, oda vagyunk dobva prédának, me­zítelenek vagyunk, hacsak nem takarjuk be mi magunk csupaszságunkat és sebez­hető voltunkat. Mindannyian betakarjuk magunkat! Senki sem képes sokáig elviselni a védtelen- séget, még azok ketten ott a paradicsomban sem voltak rá képesek; az ember nem képes rá, akiről Eliot azt mondta: az a lény, aki csak keveset tud elviselni a valóság­ból. Kell a védő burok; a világ áthatolhatatlan, megfoghatatlan ellentmondásának kül­ső valósága és a magunk mezítelen, sebezhető, ennek az idegen világnak szinte magatehetetlenül odadobott éne közé valamilyen védőréteget kell húzni, amely me­legít bennünket, és elszigetel a világűr hidégtől. Ha lehull rólunk egy hit, egy másik fog a helyére lépni, mert a hit ez a közvetítő és védő réteg a benső teljes bizonyos­sága és a külső világ teljes bizonytalansága között, s ennek csak látszólag van köze a tudáshoz és a tudományhoz. A tudomány csupán új tényeket tár föl, s ezzel megerő­síti azok értelmezésének és a hitben való földolgozásnak a szükségességét. ,A tények”, mondja Wittgenstein, „mind a feladathoz tartoznak, nem a megoldáshoz.” A megoldási kísérletet a hitnek kell nyújtania. Minden egyes embernek — és minden társadalomnak — éppen ezért természetes szükségszerűséggel kell a hit, kell az ütköző zóna a ráció és a misztérium közé, hogy 40

Next

/
Thumbnails
Contents