Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gerhartz, Johannes Günter - Gáspár Csaba László (ford.): Demokratizálás az egyházban
mának a kibővítése alapvető előföltétele a közösség valóságos és hatékony részvételének az ügyek intézésében. 2. Ezzel szükségképpen együttjár a véleménynyilvánítás szabadsága, hiszen enélkül merő komédia lenne mindaz, amit az előző pontban mondottunk. Ez konkrétan például ezt jelenti: meg kell szüntetni az előzetes cenzúrát, amely — még a hitet érintő dolgokban is, ahol talán még leginkább igazolható lenne — manapság inkább kárt okoz, semmint használ. És különben is: a pluralista véleménynyilvánítás friss szelétől egyetlen mai keresztényt se lehet ténylegesen megóvni. 3. A tanácsadó világi testületek szerepének megerősítése nem csak az egyház világi ügyeiben, hanem a belső egyházi kérdésekben is. Ez konkrétan a következőt jelenti: valódi képviselő állítása és hatékony működése révén megvalósuló beleszólási és döntéselőkészítési jog mindenki, a laikusok számára is. Suenens bíboros erről így vélekedik: „Ha a tekintély hatékony akar lenni, akkor egyetértéssel kell rendelkeznie, ezzel viszont csak akkor rendelkezik, ha azok, akikre valamely intézkedése vonatkozik — egy még meghatározandó, de komoly módon — állást foglalhattak, ha nem is a döntésben, de legalább fokozatos kidolgozásában. Nem föltétlenül szükséges részt venni a .decision taking’-ben, ám annál inkább a .decision making’-ben”. — Világos, hogy éppen ez az, amit nem lehet ráhagyni az egyes auktoritások jóakaratára, hanem intézményesíteni kell. Holmi puszta készségnyilatkozat és egymás meghallgatásának valamint a beleszólás lehetségességének jogilag nem biztosított gyakorlata túlságosan könnyen válik az esetlegességek játékszerévé. 4. Döntő további lépés a választási jog, vagyis a hivatalviselők választás által történő kijelölése hivatalukba. Hogy miként zajlik le a jelöltek értékelése, ki választható egy-egy hivatalra és ki választ — vagyis a legtágabb értelemben vett választási eljárás -, az mindenkor különbözhet a helyzet, az idő és a hely szerint. Egyvalami lényeges: a jelölt választás titokban folyó, auktoritatív ügymenetét föl kell váltania a nyilvános, demokratikus eljárásnak, sokak együttes döntésének, legyen az közvetlen vagy közvetett, a választók képviseleti szerve általi választás. Ez utóbbinak is megvan legalább az a nem lebecsülendő előnye, hogy a püspök vagy a plébános, vagy bárki legyen is a hivatalviselő, ezáltal egészen más kiindulási ponttal rendelkezik többnyire éppenséggel nem könnyű hivatali föladatainak ellátáshoz, s ily módon egészen más bizalmi előföltételek birtokába jut — amik nélkül aligha folytathat sikeres munkát -, mint akkor, amikor egyszerűen „odaállították a nép élére”.(Suenens bíboros mondja erről: „Ekkor /vagyis, ha a klérus és a világiak aktívabban vennének részt a püspökválasztásban/ nem csupán teológiailag, hanem pszichológiailag is inkább ismernék el őt a nép szószólójának, amelynek mindazonáltal továbbra is vezetője maradna”.) Hogy a pápa, a püspökök és plébánosok ilyeténvaló, nép általi választása nem valami hallatlan újdonság lenne az egyház történelmében, arra elegendő tanúságot találunk az egyház korai időszakától kezdve. Már az Apostolok Cselekedeteiben választással határozzák meg a hét diakónust (6,3-6). Római Szent Kelemen első levele arról tudósít, hogy Rómában a hivataladományozás „a teljes gyülekezet egyetértésével” történik. A klérus és a világiak által,történő püspökválasztás ugyancsak megtalálható Hippolütosznál, Cyprianusnál és Ágostonnál, éspedig tényleges eljárások leírásának formájában csakúgy, mint követelményként. I.Cölesztin pápa alapelve: ,A nép akarata ellenében ne iktassanak be püspököt” (Epist. IV, 5; PL 50, 434) szinte jogi normaként megy át Gratianus dekrétumába: „Nullus invitis detur episco- pus” (c. 13, D. 61); és különböző helyi zsinatok veszik föl kánonjaik közé. Az alapelvet pedig: „Aki mindenki elöljárója, azt mindenki által kell megválasztani”, nem valamelyik teológus szögezte le, hanem egy pápa, nevezetesen Nagy Szent Leó (Epist. X, 4; PL 54, 628). Amilyen biztos történelmileg, hogy az egyházi hivatalviselőket a világiak bevonásával választották, éppúgy nyilvánvaló az is, hogy a hagyomány értelmezése szerint a világiak ugyan megválaszthatták a püspököt, de nem iktathatták be hivatalába, nem ők adományozták a püspöki széket. A hivatali teljhatalom átadása egyedül a hierar19
