Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nemeshegyi Péter: Jézus és a keresztény ember engedelmessége
hagyomány mindig határozottan állította. Bár a Szentírás egyes kijelentései azt a benyomást kelthetik, hogy egyes emberek bűnei az Isten előrerendelésének következményei (vö. Jn 17,12; lPt 2,8), a Szentlélek tői vezetett egyház mindig hangsúlyozta, hogy ez nincs így. Számos szöveg helyett idézzük az orange-i zsinat (529. évben tartották) határozatát; „Azt, hogy az egyes embereket Isten hatalmával rosszra rendel elő, nemcsak hogy nem hisszük, hanem, ha volna valaki, aki ily gonosz tanítást hinne, azt a leghatározottabban elutasítva kizárjuk az egyházból" (DS 397). Ez is egy oka annak, hogy a Jézus iránti isteni parancsot nem a „halj meg!" parancsnak mondottuk. Ugyanis, ha így mondanánk, azt a benyomást keltenénk, hogy a Jézus halálát okozó bűnös emberi tettek az Isten akaratának folyományai. A halálra vonatkozólag Ezekiel hangoztatja, hogy az Isten „nem leli kedvét az istentelen ember háláiéban" (31,11). A Bölcsesség könyve pedig egész általánosan állítja: „A halált nem Isten alkotta, ő nem leli kedvét az élők pusztulásában (1,13). Ha ez áll a halálról, akkor áll a szenvedésről is. Ezért mindazok az emberek, akik igyekeznek legyőzni a halált, enyhíteni a szenvedést, mindazok, akik gyógyítanak, ápolnak, éltetnek, az Isten munkatársai és akaratának végrehajtói. A szenvedést és halált nem kell keresni. De tudni kell, hogy jön szenvedés és halál, és hogy általa jut el minden az Isten életében részesülő tökéletességhez. „Bizonyosság arról, hogy élni jó, szenvedni elkerülhetetlen, szeretni tisztán: megistenülés" — a nagy erdélyi költőnek, Reményik Sándornak e szavai a legjobb magyarázat Krisztus „mysterium paschalé"-jának és az abban való részesülésünknek megértésére. JÉZUS ENGEDELMESSÉGE ÉS A MI ENGEDELMESSÉGÜNK. Végül még fel kell tennünk a kérdést: Mi a jelentősége Jézus engedelmességének a mi számunkra? Jézus engedelmessége, melyről a tanulmányunkban elemzett szövegek szólnak, nem emberek iránti, hanem az Atyaisten iránti engedelmesség.3 Nem az akkori vallási és világi hatalmasságok iránti engedelmességgel, hanem épp ellenkezőleg, az ő felfogásukkal szembeszegülve és meg nem alkudva engedelmeskedett Jézus Istennek. Jézus meggyőződése az volt, amit tanítványai is magukévá tettek: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embereknek" (ApCsel 5,29). Istennek azonban Jézus feltétlenül engedelmeskedett, bármilyen nehéz volt is báránynak lenni farkasok között. A Szentírásból egyes szavakat (pl. Jézus getszemáni imáját vagy a kereszten való felkiáltását) kiragadva lehet egy az Atyaisten és Jézus közötti ellentétet vagy összecsapást konstruálni, és azt állítani, hogy Jézus tanítványai, az Újszövetség valamennyi írói félreértették, vagy félremagyarázták Jézust, amikor engedelmességéről és az Isten akarata iránti hűségéről írtak. Ez teljesen értelmetlen vállalkozás. Ha Jézus valóban a világ Üdvözítője, akkor az Isten nem tűrhette volna, hogy a Szentírás teljesen hamis Jézus-képet adjon. Nincs más út Jézushoz, mint a Szentíráson és az egyháznak kezdettől fogva hagyományozott hitén keresztül. A Szentírás Jézusa pedig az Atyának mindig igent mondó Jézus. — Ez számunkra döntő fontosságú. Hiszen egész életünk célja és értelme az, hogy mi is mindig igent mondjunk Istennek és, hogy az Isten akaratát keressük, megtaláljuk és kövessük. Az Efezusi levél az érettünk életét feláldozó Jézus szeretetét tárja elénk, mint Isten „követésének" (szó szerint fordítva: „utánzásának") konkrét formáját (5,1-2). A Filippi- ekhez írt levél pedig az önmagát megalázó és engedelmes Jézusról szólva arra buzdít, hogy „ugyanazt a lelkületet" ápoljuk magunkban, „mely Krisztus Jézusban volt" (2,5). Pál gyakorlatilag ennek megvalósítását a kölcsönös egyetértésben, a vetélkedés és hiú dicsőségvágy elkerülésében, másoknak maguknál kiválóbbnak tartásában és nem a maguk, hanem mások javának keresésében látja (2,2-4). A keresztény embernek az engedelmességről való felfogásában persze nagyon fontos kérdés az, hogy milyen módon találjuk meg a ránk vonatkozó isteni akaratot. E kérdésben az egyházi és világi elöljárók szerepét, az egyéni lelkiismeret szavát, a körülmények által közvetített isteni akarat megnyilvánulását kell fontolóra venni. Ez egy további kérdéskomplexum, melynek fejtegetése külön tanulmányt igényel. Jelen tanulmányunkban 207
