Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE - Zimányi Ágnes: Tőkés László nagyváradi református püspökkel
Urunkat és nem szeretjük egymást. Jó lenne eljutni odáig, hogy hitünk köteleztetéséből közelálljunk egymáshoz. A különböző egyházak, de nem csupán vezetőik és nem csupán a protokoll szintjén. Hogy odafigyeljünk egymásra és szeressük egymást; katolikus falu a református falut, fél falu a másik fél falut, szomszédainkat. Igazi keresztyéni kapcsolat alakuljon ki közöttünk, bármely felekezethet tartozunk is. — Mi az, ami elválaszt bennünket? Talán éppen a hagyományok választanak el bennünket. Egyfajta ortodox, a szó legáltalánosabb értelmében véve óhitű hagyományokba merevedett egyháziasság. Ez biztosan elválaszt. Mint mondottam, nem tudom elfogadni, hogy volna egyedül üdvözítő egyház. — Nem is volna jó, ha mégis megvalósulna az egységes, univerzális egyház? Ez az egyház létezik. Nem intézményes keretekben, de létezik. Krisztus egyháza él felekezetektől függetlenül; a maga sokszínűségében, hagyománygazdagságában. Olyan közel kerülhetünk egymáshoz a világban, hogy ez egyre láthatóbb lesz. De nem fogadom el, hogy egyesíteni kell. Azt a fajta egyesítést, ahogyan például Erdélyt egyesítették Romániával. Bekebelezni, integrálni, intézményeiben átgyúmi. Nem. Ez az egység sokkal magasabb szintű. Ez az egység Istenben valósul meg és nem olyan tételekben, amelyekben kompromisszumot kellene kötnünk. Európa és a világ sem így integrálódik, s integrálódásában talán nem is kevés része van a kereszténységnek. Oly nehéz felfejteni, hogy hol, hogyan, milyen irányban hatnak ezek az erővonalak. Nem csak az adott formákban kell gondolkodni. Az élet számtalan új lehetőséget nyújt; ma még el sem tudjuk képzelni, hogy mondjuk, száz év múlva milyen formában egyesülhetne a katolikus egyház a református egyházzal. Nyitva kell tartanunk a kérdést. Erdélyben létrehoztuk a Romániai Magyar Keresztyén Egyházak Szövetségét, bennünket ugyanis kettős kötelék tart össze; a Krisztus-hit és a magyarság. S merem állítani, hogy a történelem viharában olyan elemi erejű szolidaritás és szeretetközösség alakult ki, hogy ezt megint csak a rosszul értelmezett hagyomány- vagy tanbeli ellentétek ronthatják meg. Csíkszeredán negyvenezer ember üdvözölt engem — mint refomátus lelkészt — élükön a püspökkel és segédpüspökkel. Mondhatja, hogy ez kivételes eset, de bizonyos idővel ezelőtt nem történhetett volna meg. A magam részéről a spontán ökumenikus keresésre és egymásratalálásra helyezném a hangsúlyt. Láttam, hogy a protestantizmust és az ortodoxiát magábafoglaló, világraszóló ökumenikus mozgalmak milyen képtelen helyzeteket takarnak, és sokszor kimerültek a protokollban, a szervezett intézményi keretekben. Ehhez semmi köze nem volt a hívő ortodox, református vagy luteránus népnek. A papok ügye volt a hívek feje fölött. Az igazi egység alulról jön. Temesváron oly meggyőző volt, hogy nem kellett mondjam: világ keresztyénéi egyesüljetek... összegyűltek. Valami összehozta őket. Ha jó ügyeket és célokat találunk, amelyekben összefoghatnak az egyházak — alapítványok, események —, ha konkretizálódik a dolog, és érdekeltté válnak az emberek, voltaképpen már megvalósult az ökumené. Márton Áron például a maga módján jóval megelőzte a hivatalos ökumenikus mozgalmat, a nép sorsközösségének keretei között. Ez tovább fog élni nálunk. Bár a román-magyar kapcsolatok árnyékot vetnek a keresztyén kapcsolatokra is, püspökségünk múlt év végén a térség országai egyházi képviselőinek részvételével nemzetközi konferenciát szervezett, a nemzetiségi és etnikai kérdésekről. Abból kiindulva, hogy az egyházak elkötelezettek nemzeteik iránt, az egyházak tudnak igazán hatni a tömegekre, jobban, mint bármely párt vagy maga az állam. — Püspök úr, köszönjük a beszélgetést. Zimányi Ágnes 159
