Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Teleki Béla: Hogyan jön létre a befogadó közösség

Az eist5 szakaszt jellemzi a tagok egyoldaló függősége a vezetőtől és a csoport többi tagjától. A vezető szerepe különösen kimagasló. — Az első alfázisban nagyon erős a menekülés igénye: a közösség tagjai a tényleges kérdések és megoldások helyett vitákba, hosszú fejtegetésekbe bonyolódnak. Menekülnek a személyességtől. Gyakran előfordul az ún. „tapasztalatokkal való ijesztgetés": az egyén tapasztalatára hivatkozik, ám társait nem győzi meg, hisz nincs tekintélye, amit mondott falra hányt borsó. A csoporttagok legfőbb igénye, hogy elismerést nyerjenek a vezetőtől.

A második alfázis idején a csoport tagjai rádöbbennek a vezető tehetetlenségére, ez roppant kínos helyzetet teremt az egész csoportban: őrlödnek a kettősségben, egyrészt „mindenható", másrészt „tehetetlen" a vezető. Beindul kisebb csoportok képződése a közösségen belül, ami néha a közösség felaprózódásához vezet. Hangos kritika. Tulajdonképpen Truckman második szakaszánál vagyunk.

A harmadik alszakaszban beköszönt a megoldás és feloldódás kínálata. Megtörténhet, hogy a közösség két-három kisebb csoportra oszlik, de megőrzi egységét. Egyébként is rájönnek a tagok, hogy a vezető „éppen olyan, mint a közösség többi tagjai". Most már nem sok annak a jelentősége, ki mond valamit, a lényeges az, hogy mit mond az illető.

Az első és a második alfázis során komoly vizsgát tesz a közösség vezetője, majd a harmadikban bizonyíthatja be szellemi nagyságát, amint az Keresztelő János tette, amikor Jézushoz irányítja tanítványait (Jn 1,35—37)

A második szakaszra jellemző a kölcsönös függés a közösség tagjai között. Három alfá- zisa is párhuzamos az első szakaszával: menekülés, harc majd egymásra találás.

A negyedik alfázis az elvarázsoltság, megkönnyebbülés és öröm jegyében jelenik meg: megvalósult a közösség egysége a sokszínűségben. A tagság szinte kényszerítve érzi magát: boldognak kell lennünk, hogy ehhez a közösséghez tartozunk. Ezzel védik ki az őket egyébként továbbra is fenyegető széthullás veszélyét. Ez is bizonyos menekülés.

Az ötödik alfázis kijózanodással, s ezért viszonylagos „harccal" jár. A szabványos kapcso- latformák helyébe bensőséges barátra találhat a közösségben. Belső egyéni és közös vívódásaik során rájöttek arra, hogy nem létezik és nem is létezhet „földi mennyország". A közösségben apróbb testvéri csoportosulások fémjelzik: védettek vagyunk, megvédjük egymást minden veszélytől, hisz Krisztusban testvérek vagyunk, Isten az atyánk.

A hatodik alfázisban a közösség tagjai „megegyezve egymásra találtak". Otthonosan forognak a közösség eszme- és normarendszerében, világos mindenki előtt saját szerepe, látja a célbe vezető utat is.

Végezetül megállapíthatjuk: 1. A modem ember keresi a közösséget és szívesen bekapcsolódik az egyházi csoportokba, ha azok megerősítést, pozitív emberi kapcsolatokat, az élethez szükséges irányelveket és szabályrendszereket kínálnak fel. A lelkipásztorok első feladata tehát, hogy a plébániákon belül közösségeket létesítsenek, hogy ezekben megtalálhassák a.ke- resztények annak módját, hogy közösségben élhessenek (vö. latin-amerikai püspökök).25

— 2. Előtérbe kell helyeznünk a teljességre törekvő, holisztikus lelkipásztorkodást. Ez az eljárás is foglalkozik a problémák megoldásával, ám a holisztikus lelkipásztorkodás a hangsúlyt a célra, az ideálra helyezi: igyekszik azzá formálni az egyházat, vagy legalább annak egy részét, amivé lennie kell. Mivé? Közösséggé. Ez pedig csak a közösségi plé- bánia-modellben valósulhat meg.

— 3. Egyelőre nem várhatjuk azt, hogy az egész társadalom keresztény legyen, mivel a keresztény hitüket gyakorlók is kisebbségi létállapotba kerültek. A ftekularizáció nem ad helyet Krisztusnak a világban. Ám azt senki sem vitathatja el, hogy Krisztus a világ gazdagsága. Benne kell részesíteni azokat, akik erre beértek. Ezt tehetik a befogadó közösségek. Ősminta az első évszázad híveinek közösségtudata: „A hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az igazságban... Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket" (ApCsel 2,42——47).

— 4. A befogadó közösség teljes kialakulása hosszú folyamat, fejlődés eredménye. Bár a szakaszos fejlődés újabb és újabb válsághelyzetbe sodorja a közösség tagjait, nem kell megijedni, keresztény közösségeink egységét elsősorban nem a vezető garantálja, ha152