Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - Szennay András: „Jöjjetek és lássatok” (az 1991. január 28-30 között Budapesten megtartott Teológiai Tanulmányi Napok bevezető előadása)
közvetítenünk környezetünknek, annak a társadalomnak, melyben élünk. A „jöjjetek és lássátok" azonban nem a „jól szervezettséget", nem valamiféle jól rendezett „minitársadalmat" kíván bemutatni, a világ elé tárni. A „tanítsatok, hirdessétek" nem társadalmi reformok kidolgozására küld, hanem Krisztus tanításának, pontosabban magának a megváltó Krisztusnak hirdetésére. Még csak arról sincsen szó, hogy minél nagyobb számú embert toborozzunk az egyházba, hogy akár hazai, akár világméretű statisztikával dicsekedjünk. Intézményeink szervezettsége, funkcionálása csakis akkor képes feladatát valóban betölteni, ha mindeme tényező mögött ott áll és él Krisztus — bennünk és általunk. Nem jól megszervezett toborzó munkát végzünk, hiszen sem a nagyobb, sem a kisebb valódi közösség nem toborzás eredményeként jön létre. A nagy kérdés, a kihívó kérdés tehát: mit nyújtunk a közel- s távolállóknak? Nem valamiféle szervező stratégiáról van szó (bár az adott órában és helyen ezt sem szabad szem elől téveszteni), hanem az egyháznak, kisebb-nagyobb közösségeinek Krisztus által meghatározott, hitben vállalt s mintegy pecsétként őrzött és megvallott identitásáról. Nemcsak meg kell nyerni embereket az egyház, annak közösségei számára, hanem azt a feladatot is szem előtt kell tartani — plébániai-egyházközségi szinten csakúgy, mint a kisebb, valóban élő közösségekben: hogyan tartom életben, hogyan teszem egyre életerősebbé, Krisztusból élővé közösségemet? Nem intézményeink üdvösségét, hanem a közösség tagjainak üdvösségét kell szolgálnunk. Intézményeink átalakulnak, megszűnnek, az egyház maga is csak az evilági vándorlás alatt, evilág alatt létezik, — üdvösségre jutni — természetesen másokkal, a többivel együtt — csakis a konkrét individuum fog. Azt sem feledhetjük, hogy az üdvösségre vezető tanítás, az evangélium puszta ismerete nem tehet senkit „privilegizált" többet ismerővé, többet tudóvá. Igen, el kell mélyed- nünk az evangélium tanításában, de ez a tudás, elmélyedés azt a feladatot, kötelességet rója ránk, hogy ezzel a sajátos kegyelmi forrással is szolgálnunk kell közel s távolállókat egyaránt. Szolgáljunk az embereknek — idézem a bevezető gondolatokból XXDI. János pápa buzdítását. Ennek kapcsán egy — általam és sokak által — nagyon buzgónak ismert plébános szavai jutnak eszembe. „Sokat beszélünk Istenről, szépen ünnepeljük a liturgiát, azzal a jóleső, megelégedett érzéssel, hogy végezzük, mi több, elvégeztük az evangélizá- lás munkáját. Arról azonban egykönnyen elfeledkezünk, hogy csak félmunkát végzünk. Nem tesszük meg azt, amit számos, esetleg távolállóként elkönyvelt testvérünk nap mint nap megcselekszik: szeretetben szolgálja családját, hivatásvégzésében és sok más módon környezetét, az embereket —, s csak alig-alig szól, esetleg — mivel nem találkozott még vele — nem is tud szólni Istenről." Az elmúlt évtizedek erőszakos kollektivizálása sokakat — félelemből, talán undorból — elzárkózó, magányos indivraalistává tett. Lassan oda jutottunk, hogy az egyes ember vált a legelhanyagoltabb, valóban önmagába zárkózó kisebbséggé. Az elmagányosodás félelmetes méreteket öltött. Félénkség és bizalmatlanság érzéseiből fakadt-c vagy egyéb, a közösségtől eltávolító érzések ébredtek és mélyültek-e el az emberekben, — erről el lehet töprengeni. Ezt az állapotot, folyamatot, azonban nem tudjuk nem is lehet gombamódra szaporodó egyesületekkel, mozgalmakkal, intézményes akciókból fakadó törekvésekkel egyik napról a másikra megszüntetni. Az egyént, a konkrét embert újra nagyon komolyan kell vennünk. Tudjuk, sokakat nagyon nehéz megközelíteni. Sokak szellemilelki világában — ha nem is a befogadott, elfogadott, — de a múlt fertőző indoktrinációs munkája komoly problémákat ébresztett, zűrzavart keltett. Sokan a többé-kevésbé tudatosan kialakított „előkelő idegenséget", zárkózottságot még akkor sem akarják feladni, ha esetleg jelen vannak a plébániai istentiszteleteken. S ez a — szándékunk ellenére, de talán a mi némi vagy nagyobb mulasztásunk miatt — kialakult helyzet nehéz leckét ad fel számunkra. Azt, mert a „kifelé" végzett ún. hivatalos, hivatalból reánk mért, kötelező evangelizációs munkánk eredménytelen marad mindaddig, amíg „befelé", lelke mélyén nem hatja át az egyént és közösségeinket a Krisztushoz tartozás, a Krisztus-közösség tudata. Kétségtelen, hogy az egyháznak előbb önmagát kell evangelizálnia. Erre buzdít az 133
