Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Lankó József: A szentségek és a cigányok
Ugyanezt igazolja a Witten-i St. Hús egyházközség és az alsószentmártoni cigány egyházközség egyre mélyülő kapcsolata. Közös nyaralások, egymás kölcsönös meglátogatása és vendéglátása, közösen megélt ünnepek, mind egy kis darab egymás életéből, ami egyre erősebbé teszi az összetartozást és a gyakorlatban teszi megtapasztalhatóvá az egyház egységét, a testvéri szeretetet. A temetés ugyan nem szentség, mégis olyan alkalom, amikor a cigányok az egyházzal találkoznak. Megnehezíti ezt a találkozást, hogy a papok ilyenkor behajtják az elmaradt egyházi adót, hiszen végre bejöttek a cigányok a csőbe. A cigányok pedig ilyenkor mindent megtesznek, részben elhunyt hozzátartozójuk iránti szeretetből (utoljára adunk neki!), részben félelemből, mert ha az egyházi szertartás elmarad, akkor a halott visszajön és zaklatja a családot. A keresztelés és a temetés jó alkalom a kapcsolatfelvételre a cigányokkal. Ilyen alkalommal el lehet menni a családokhoz beszélgetni, felkészíteni őket. Jobb és hatékonyabb a családokhoz menni, mint elvárni, hogy ők jöjjenek. A gordisai egyházközség elindulása egy temetés alkalmához kapcsolódik. A felkészítésben, az evangelizálásban jó segítség lehet olyan családtag vagy rokon, aki jártasabb a kereszténységben. A cigányok maguktól csak a keresztséget kérik, esetleg néha a gyermekeik számára az elsőáldozást. Az utóbbi kérése mögött is gyakran az rejlik, hogy hadd legyen ott egy szép ünnepen a gyerek a többivel. A felnőtt cigányok a legtöbbször nem is kerülnek olyan helyzetbe, hogy a szentséget kérhetnék. Alsószentmártoni működésem kezdetén egyik misében a prédikációban buzdítottam a jelenlévő néhány idősebb asszonyt, hogy ők is gyónjanak és áldozzanak. Az egyik visszaszólt: — Nem való az minekünk! — Miért nem? — kérdeztem vissza. — Mert mi bűnösök vagyunk — hangzott a határozott válasz. — Én is bűnös vagyok, Jézus éppen nekünk, bűnösöknek akarja ezeket az ajándékokat adni — próbáltam meggyőzni. — Akkor se való az minekünk — tartott ki véleménye mellett az asszony. — De hát miért nem? — faggattam tovább. — Mert mi olyan gonoszak vagyunk, hogy újra vétkezünk — hangzott a megdöbbentő válasz. E beszélgetés után három évnek kellett eltelnie addig, amíg ugyenezek az asszonyok kérték, hogy ők is gyónni és áldozni akarnak. Az első vonzást igazából nem a szentségek jelentették, hanem az, hogy a saját gyerekeikben látták: az egyházhoz tartozni jó. Ez megkérdőjelezi azt a magyarországi gyakorlatot, hogy a pasztoráció célja a szentségekre való felkészítés. — A szentségek egy már meglevő közösség (az egyház) életének forrásai, nem pedig az evangelizálás eszközei. Az első vonzás a közösség élete, az, hogy az egyházba tartozni jó. — Minket mikor viszel kirándulni? — kérdezte valamelyik, amikor a gyerekekkel hazajöttünk a nyári táborból. — Mikor jöttök a templomba? — feleltem kérdéssel én is. — Nem tudunk imádkozni — vallotta be restelkedve. — Gyertek és tanuljunk együtt — ajánlotta. — Jöhetünk? — És attól kezdve egy csapat — többnyire asszonyok — összejött minden héten egy este. Élmény volt tanítani őket. Miközben őket tanítottam, magam is nagy ajándékot kaptam: akkor döbbentem rá, hogy az evangélium valóban élet. Fölkészültek az első gyónás-áldozásra. A gyónásukban valóban az életüket mondták el. Nem bújtak el a lelkitükör sablonja mögé, hanem részletesen elmondták mindazt, ami a szívüket nyomja. Természetesen ilyen gyónást nem lehet néhány perc alatt elintézni. Rá kell szánnia az időt a papnak is. Tapasztalatom szerint a cigányok annál a papnál gyónnak szívesen, akit ismernek, akinek a szeretetében biztosak és nem kell félniük attól, hogy ítélettel vagy megvetéssel találkoznak. Volt olyan is, aki egy húsvéti gyóntatásnál egy órán belül kétszer gyónt, mert a vendégpapnak nem mert elmondani valamit, de a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Több alkalommal volt felnőttek elsőáldozása és mindig nagy élmény volt, szép örömünnep. Azóta is a legtöbben közülük, ha ott vannak a misén, akkor áldoznak is. Ezek az élmények felvetették bennem, hogy újra kellene gondolni az egyház gyakorlatát az áldozással kapcsolatban. A régebbi gyakorlat és szemlélet (nálunk főképp faluhelyen még ez él!) túlhangsúlyozta az isteni jelenlétet az Eucharisztiában és az ember méltatlanságát az 126