Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Demokrácia az egyházban?
TANULMÁNYOK Tomka Miklós DEMOKRÁCIA AZ EGYHÁZBAN? Demokrácia az egyházban? A kérdésre szinte magától jön a válasz: dehogyis, hiszen az egyház másfajta valóság! De: igaz ez a válasz? S a valósághoz igazodik ez a válasz? Az egyház „másságának” hansúlyozása — bármennyire is indokolt és igaz — ez esetben vajon nem alibi-e a problémák elkendőzésére? Hiszen e problémák mindennapi életünk részei! Bizonyosan másképpen észleli őket pap és világi, vagy a hierarchia képviselője és a teológus, de mindegyikük látja e feszültségeket. Itt azokról a problémákról van szó, amelyek emberek között, az emberi (és a szervezeti) viszonyokban jelentkeznek. Olyan problémákról, amelyeket a profán világ a „hatalom”, a „legitimitás”, az „elnyomás”, az „emberi jogok megsértése” címen tárgyal. Olyan problémákról, amelyek megoldására született a demokrácia reménye, fogalma, kísérlete. Valóban fontosak ezek a kérdések az egyházban? Csupán emlékeztetőül néhány mozaik-szemcse. Az elmúlt években egy külföldi műsorsorozatból nagysikerű könyv született. Címe: Az egyház megszenvedése.1 Szerzői: életüket az egyházért áldozó szerzetesek, papok világiak, akiknek sok megaláztatást, sértést, talán üldöztetést kellett elviselniük más, hatalmasabb egyháziaktól, mert azok csupán önnön véleményüket fogadták el hitelesnek... Más: ismerjük a „modernizmusuk” miatt hallgatásra ítélt, majd néhány év múltán a II. Vatikáni zsinatra meghívott és ott elismert teológusok névsorát. S gondolhatjuk, hogy addigra mennyi szenvedést okozott a korábbi téves döntés... Más: halljuk, hogy a Teológiai Levelező Tagozaton megszüntették az eddigi félhivatalos pszichológiai oktatást, lapulevelet kötve a világi előadó talpa alá (noha a zsinat nem csak a pszichológiai jelentőségét hangsúlyozza [GS 5,52], hanem felszólít annak alkalmazására a nevelésben [GE 1], a lelkipásztorkodásban [GS 62] és a papnevelésben [OT 11]). Más: tudjuk, milyen kiszolgáltatott helyzetben van egy-egy kántor, vagy egyéb egyházi alkalmazott, vagy éppen egy világi diakónus a főnökével szemben. A hatalomgyakorlás mindezen módja rendezetlen, ellene jogorvoslatnak helye általában nincs. S a lista hosszan folytatható mindazon területen, ahol a világiak, s nem utolsó sorban a nők tevékenyen és felelősen részt akarnak venni az egyház életében és elköteleződésük gyakorlati érvényesítéséhez formákat, lehetőségeket, jogköröket igényelnek. Téves lenne mindezen konfliktusokból, sérelmekből és igényekből bárminemű jogra következtetni. Ezek önmagukban a jelenlegi szervezeti formák megváltoztatását sem indokolják. De jelzik, hogy a keresztény hívek jelentős része számára mi motiválja a kiindulásul megfogalmazott kérdést. A világiak, Istentől kapott küldetésük alapján, a társadalom emberibbé tételében „közreműködnek, gondjait sajátjuknak tekintik és azokon segíteni igyekeznek” (AG 21, hasonlóan GS 43), azaz nap mint nap szembekerülnek a demokratizálódás igényével. Aligha meglepő, ha az ott felismert — keresztény! — értékeket a látható egyház viszonyaiban is érvényesleni kívánják. Megvizsgálandó azonban, hol indokolható ez a törekvés, hová vezet, mit jelent részleteiben, és melyek a korlátái? A demokrácia társadalmi és politikai (és nem vallási) fogalom. A demokrácia az ideális emberi együttélés ígéretét csillogtatja: a személyiség kibontakoztatását, a szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, a közrend kialakításában és fenntartásában való részvételt, önkormányzatot, a népfelség elvét s nem utolsó sorban a társadalom különböző csoportjai eltérő érdekeinek egyeztetését. A demokráciának emberi és intézményi biztosítékai (egyszerre feltételei és következményei) a szemé7
