Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Orosz László: A bűnbánattartás fegyelme és a gyóntatás hagyománya a bizánci szertartású egyházakban
megkenés, illetve a bűnbánók tömjénezése is. De a lényeges feladat inkább a bűnbánati gyakorlatok tisztázása volt, melyeknek pedagógiai jellegét gyakran hangsúlyozni kellett. Szent Bazil 34. kánonja világosan kifejezésre juttatja, hogy mennyire létfontosságú lehetett itt a bölcs pásztor ítélőképessége: „Azokról a házasságtörő asszonyokról, akik lelkiismereti okból megvallják bűnüket, vagy akiről egyébként tudták meg ezt, atyáink azt rendelték, hogy ne hozzák nyilvánosságra tettüket, nehogy a megszégyenítéssel életveszélynek tegyék ki őket." A házasságtörő asszony nyilvános penitenciája ugyanis a polgári törvények szerint halálbüntetéssel is járhatott volna. Ilyen esetekre ajánlják az atyák az irgalmas Krisztust képviselő gyóntatónak az „oikonomia", vagyis a pontos fenyítéktől való eltekintés elvét: „Ha az előbb említett bűnösök osztályából valaki bűnbánónak mutatkozik, akkor az, aki Isten irgalmából az oldás és kötés hatalmát kapta, nem szolgál rá semmiféle szemrehányásra, ha irgalmasabbnak mutatkozik, és a bűnös nagy bánatára való tekintettel megrövidíti a vezeklés idejét."8 A kappadokiai atyák szerint ugyanis a lelkiatya „Isten emberszeretetének letéteményese". Aranyszájú Szent János szerint pedig mindig ügyelni kell arra, hogy a bűnbánó kétségbe ne essen. A korai szerzetesség bűnbevallása Nagy Szent Bazil a szerzetesközösségek megszervezőjeként is nagy hatással volt a bűnbánati gyakorlatok tovább fejlődésére. Szabályzataival évszázadokra meghatározta a bűnbánati gyakorlatot. Ettől fogva a bűnbocsánat szentségében egyre kevesebb szerepe marad a nyilvánosságnak. Főként az ikonromboló harc végeztével előtérbe került a szerzetes „lelkiatya", aki világiaknak is lelki vezetője. A Böjtölő János neve alatt ránk maradt bizánci gyónta tói kézikönyv a legapróbb bűnök iránti érzékenységről is tanúskodik. Ugyanakkor a gyónás szertartásának szövegéből kiolvasható az is, hogy a középkorban már nem a hitehagyás a tipikus bűn. A kezdő zsoltárok és imák után ugyanis a gyóntató első kérdése így hangzik: „Mondd el, gyermekem, hogyan veszítetted el szüzességedet?"10 A gyóntatás itt rögzített sémája alkalmazható lehetett a jelöltekre, akik a kemény szerzetesi életforma „permanens penitenci- áját" választották, s ennek küszöbén egész életükre visszatekintenek.11 Ettől kezdve minden gyónásban fontos az elkövetett bűnök pontos bevallása, hogy a lelkivezető megállapíthassa: hogyan is áll az illető Isten színe előtt. A penitencia inkább gyógyító, mint megtorló jellegű lesz. A monostorokban pedig elterjed az a szokás, hogy ki-ki a közösség előtt is megvallja az elkövetett bűneit. A gyóntatok és lelkivezetólc jellemzése a keleti hagyományban A ül. században Alexandriai Szent Kelemen az apostolok utódainak oldó és kötő szerepét elismerve hangsúlyozta azt a tényt, hogy a bűnbánónak a világiak közül való „Isten embere" is segítségére lehet tanácsaival, buzdításaival, imáival és lelkivezetésével.12 A laikus hitoktató szerint a szentéletű világiaknak is szerepük lehet „a bűnösök megmentésében", illetve „a bűnbocsánatban", ha Istennel való kapcsolatuk annyira elmélyült, mint a papoké.13 Origenész, aki egyébként egyértelműen tanúskodott a szentségi feloldozásról, elvárta az életszentséget is azoktól, aldk ezzel meg vannak bízva.14 Szent Bazil óta a monostorok élén olyan öregek is állhatták, akik nem szükségszerűen papok, de mégis kioszthatnak megfelelő penitenciát a rábízottaknak. A szerzetesek szabályzatai szerint ki-ki a saját elöljárója előtt tárja fel szívének rejtett gondolatait, még akkor is, ha az nem felhatalmazott szentségi feloldozásra. Később Sinai Anasztáz számára is egyértelmű, hoey „a bűnbocsánat" szolgálatára csak „lelki emberek, Krisztus igazi szolgái" képesek.1 Ennek az eszménynek a leghatározottabb képviselője volt az első ezredfordulón az Új Teológus Szent Simeon, aki természetesen vallotta azt, hogy a bűnbocsátó hatalom az apostolok utódainak adatott meg. „De nem egyszerűen minden papnak, hanem csak azoknak, akik alázatos lélekkel teljesítik az evangélium szolgálatát és feddhetetlenül élnek... Az 100
