Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Orosz László: A bűnbánattartás fegyelme és a gyóntatás hagyománya a bizánci szertartású egyházakban
Orosz László A BUNBANATTARTAS FEGYELME ÉS A GYÓNTATÁS HAGYOMÁNYA A BIZÁNCI SZERTARTÁSÉI EGYHÁZAKBAN AII. Vatikáni zsinat óta a katolikus teológusok is egyre többen hivatkoznak a keleti egyházak bűnbánati fegyelmére.1 Egyesek ezzel segítséget is keresnek a válságba került bűnbánati gyakorlat javításához. Az efféle szándék miatt azonban téves beállításba kerülhet a vizsgált anyag, a keleti gyakorlat. Katolikus erkölcsteológusok például évtizedek óta hivatkoznak a keleti gyóntatok „oikonómia" elvére, figyelembe sem véve azt, hogy ez a fogalom ma még az ortodoxián belül is tisztázatlan — amint ez a Pánortodox Zsinatot előkészítő bizottságok munkálatain kiderült.2 A keleti egyházak bűnbánattartási fegyelmét tehát kár lenne egyoldalúan mintaként vagy elrettentő példaként bemutatni. Egyre inkább szükségessé válik egy olyan szemléletmód, amely ideológiai előfeltételeket félretéve képes a bizánci hagyomány ismertetésére. Ezzel kapcsolatban ki kell térnünk az ortodox és a keleti katolikus egyházak jelenlegi gyakorlati problémáira is, melyek szorosan összefüggenek. Miért járulnak ma általában meglehetősen ritkán a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségéhez az ortodox hívek? Miért kapcsolják össze egészen szorosan egyes teológusaik a szentáldozást a gyónással?3 Miért különbözik alapvetően az orosz ortodoxia feloldozási formulája a többi ortodox egyház által használt szövegektől? Hogyan és miért alakult ki a keleti ortodox és katolikus egyházak egymástól eltérő gyóntatási gyakorlata? S vajon miért ragaszkodnak ma Nyugat-Ukrajna vagy Kárpátalja szabadságukat visszanyert görögkatolikusai a keleti bűnbánati fegyelemhez? Az ókeresztény Kelet bűnbánati fegyelmének öröksége Századunkban sok vitát váltott ki Hamack véleménye az ősegyház elnézést nem ismerő rigorizmusáról és az azt lassan fölváltó laxizmusról, amely bűnbocsánatot kínált a gyilkosoknak, házasságtörőknek és hitehagyóknak is.4 Ma már szinte általánosan elfogadott az a tény, hogy az egyház oldó-kötő hatalma számára sohassem jelentett végső korlátokat a bűn viszonylagos nagysága. „Az apostolok tanítása" címei összeállított III. századi szíriai „Didaszkália" ezt az alapelvet ajánlja minden püspök figyelmébe: „Gyógyíts meg együttérző orvosként minden bűnöst! Ne légy kész arra, hogy levágd az egyház tagjait... Ha azonban azt látod, hogy valaki nem akar bűnbánatot tartani, teljesen kizár minden reményt, akkor szomorúan... vesd ki az egyházból."5 Annyi bizonyos, hogy a legsúlyosabb ókeresztény penitenciák eleinte főleg a hitehagyókat érintették. Decius (250—51) vagy Diocletianus keresztényüldözése után (302-től) pedig szinte minden keresztény közösségben az aposztázia jelentette a legsúlyosabb problémát. Egy-egy súlyosabb esetben szinte teljesen a püspök döntésén múlott az, hogy a közösség kettészakadt-e, vagy a hitehagyókat megfelelő pe- nitenciával sikerült a kiengesztelődés útjára állítani. A keleti egyházak kánoni levelei a korábbi hagyománnyal összhangban jelölik ki a bűnbánók különböző kategóriáinak helyét az egyházban.6 Az első fél évezredben nemigen esett még szó a gyóntató kérdéseiről vagy a feloldozás szentségi szövegéről. A szentséghez azonban föltétlenül hozzátartozott a bűnösség beismerése (exomologészisz). A vétkes bűnbánati ruhában azt kérte a közösség tagjaitól, hogy járjanak közbe érte Istennél/ A püspök kérő imákkal, kézrátéttellel és az eucharisztikus közösségbe való befogadással jelezte a feloldozást. Keleten a bűnbocsánat jeleként elterjedt az olajjal való 99
