Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Funiok, Rüdiger - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Vallás a tömegtájékoztatási eszközökben? - Igen tessék!
tudni, hogy ki, hol, hogyan, milyen feltételekkel vagy mennyi pénzzel segít, és semmi mást. Bár magától értetődik, mégis meg kell említenünk, hogy az egyház szociális kínálata mindenki számára nyitva áll. A konkrét nehézségekből indulnak ki például az ún. „kapcsolat”-adások. Ezek végén a nézőket, a telefonálókat és a levélírókat elirányítják a megfelelő tanácsadó szolgálathoz. Ilyen irányító funkciója, azaz szociális-karitatív és lelkipásztori tanácsadókhoz vivő szerepe van a katolikus egyház új képújságprogramjának például az NSZK-ban, mégpedig egy-egy vidék konkrét kínálataira vonatkozóan. Hogy a lehető legtöbb embert vihessünk el az egyház szociális szolgálatához, ahhoz a megfelelő információknak konkréteknek, megbízhatóknak és a felhasználók számára kedvezőknek kell lenniök. Különösen is a fiatalabb generáció, s az olyanok, akik munkahelyükön megszokták, hogy az információkat billentyűzet és képernyő segítségével szerzik meg, saját céljaikra is magától értetődően fogják igénybe venni ezt az utat. Jelen akarnak lenni, élményt szeretnének. A vallásos könyvek és folyóiratok olvasói, a vallásos programok nézői és hallgatói azonban nemcsak konkrét bajukra keresnek választ, nemcsak vallásos eseményekről szóló tudósításokat várnak vagy azt, hogy egyházi állásfoglalásokat ismertessenek. Emellett az inkább racionálisnak tűnő információigény mellett megvan az az igény is, hogy érzelmileg éljék meg a vallásukat. A rádióban vagy a televízióban történő istentisztelet-közvetítések mellett megköny- nyítik ezt az élményt a hiteles keresztényekről szóló életképek és tudósítások, bibliai eseményekről, szentekről szóló játékfilmek. Ezekkel az emberekkel nyilván nem találkozunk reálisan, hanem csak belsőleg. A találkozásnak ez a formája is - a magunk összeszedettsége és Isten segítsége miatt - rendelkezhet erősítő, irányt mutató, sőt az életünket megváltoztató hatással is. Loyolai Szent Ignác a szentek legendáinak (a lovagregényekkel felváltva történő) olvasása közben szerezte első fontos vallásos élményeit. És ha az istentisztelet-közvetítésnél csak az olvasók, nézők vagy hallgatók közösségéhez tartozunk is, ezt az attól a templomi vagy szabadtéri közösségtől elválasztó térbeli távolságot legyőzi a belső magatartásunk. A teológusoknak persze itt is megvannak a félelmeik, itt is óvatosságra intenek. Viszont vannak olyan empirikus vizsgálatok is, amelyek nagy részben le tudják gyöngíteni ezeket a fenntartásokat. Az istentisztelet-közvetítéseknél a nézőközönséget a nagyfokú egyházi azonosulás és a rendszeres templombajárás jellemzi (50%), mindenesetre a magas kor (85% van 50 év felett) és az ezzel kapcsolatos nehézségek is. Joggal tételezhetjük fel tehát, hogy az istentisztelet-közvetítések törzsközönségét elsősorban a betegek és a testi fogyatékosok teszik ki, akik imakönyvvel a kezükben együtt imádkoznak és ünnepelnek, az istentisztelet végeztével betelefonálnak vagy elküldetik maguknak a prédikációt. Tévéközvetítés alkalmával egyébként a betegeket és a járni nem tudó öregeket fölkeresik a világi áldoztatok, és nem csupán azokban az egyházközségekben, ahol éppen a tévéfelvétel történik, hanem más plébániákon is. Ez az ötlet, amelyet a katolikus tévémunka fejlesztett ki, elsősorban azért képes a betegek és öregek meglévő lelkigondozását gazdagítani, mert céltudatosan veszi tekintetbe azoknak az életkörülményeit, akik kényszerből maradnak otthon, de szeretnének a többiekkel együtt ünnepelni. Az az aggodalom, hogy hamarosan nálunk is megjelenik az „elektronikus egyház” az érzelmekre és az adakozókészségre való erős és számító apellálással, nyilván nem cáfolható meg egyszerűen. Azonban az észak-amerikai teleevangelizmusnak megvan a maga történelmi gyökere és elfogadási potenciálja az „ébredő” és a „sátor”-egyház hagyományában. Hogy vajon az olyan fiatalok, akik elidegenedtek a hagyományos egyháziasságtól, hozzáférhetők-e a karizmatikus istentiszteleteknek ezzel a téves formájával, ez még bizonyításra vár. Ami viszont egészen biztosan megvan, az az igény, hogy konkrét embereken szeretnék látni, hogy a hit hogyan képes megváltoztatni az életüket s, hogy hogyan állíthatja a hit az embert egy értelmes perspektívába, hogyan erősödünk meg általa a jóban, s leszünk képesek elviselni a nehézségeket. Azok a tanúságtételek és életképek, amiket a médiák közvetítenek, ki tudják elégíteni ezt az 82
