Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: Jézus vonzáskörében
KÖRKÉP JÉZUS VONZÁSKÖRÉBEN Hazánkban a szerzeteseket a jelen pillanatban, és még a közeljövőben is, többnyire „kívülről” szemlélik. Jézushoz való kötődésük „mérhető” gyümölcseit akarják leszüretelni. Hiszen népünk lelki-erkölcsi-szociális rászorultságában a vallásoktól, és a benne elkötelezettektől vár segítséget. - Kritikusan figyelnek a fiatalok is, akik eddig nem is láttak élő szerzetest, ők kevéssé értik a fogadalmak lényegét, alig hiszik, hogy így is lehet „leélni egy életet”. Még egyes egyházi kisközösségek tagjai is megmosolyogják a „meddő életet”, hiszen a szerelem-szexualitás felértékelődésével szinte kizárólag csak a családi boldogság került a középpontba. Hozzájárul mindehhez egy újpelagiá- nus szemlélet is: az a gondolat, hogy „mi gyarapítjuk” Isten Országát, nem pedig az ő kegyelme... Am mégsem kezdhetjük a gyümölcsöknél, előbb a hívás termékenyítő erejéről, bimbózásáról, virágjáról kell szólnunk. Ma a szerzetesek szép jövőt, nagy műveket terveznek, az ország misszionálását, a nép lelki megújítását. Ezek a sajátos célkitűzések, emberi tervek csak a teljes odaadásban valósulhatnak meg. Ha belső lényeg ki nem alakul, csak kapkodás lesz minden próbálkozásuk. Amíg számos írás terveket kovácsol, a jövőről álmodik, addig ez az írás a belső odaadásról szeretne szólni, mert ez teszi krisztusivá a földi munkálkodást. A CSODÁLATOS VONZÁSKÖR Jézus minden embert a keresztségi ígéretével, és viszonzásul nyújtott keresztség szentségével, majd az abból fakadó hit, remény, szeretet erényével hív és köt magához. Egyesek mégis arra vágynak, hogy szorosabb kapcsolatba kerülhessenek Istennel, és így egyre hasonlóbbakká váljanak hozzá. Ez az indíték azonban nem valami „saját elhatározásból” fakad, ők egyszerűen átadják magukat és befogadják az isteni hívást. Úgy is mondhatjuk, mintegy „belesodródnak" Jézus vonzáskörébe, közben saját vágyuk is felizzik és kisugárzik a környezetükre. - Legtöbb nem hívő emberben ott él a teljesség igénye, a gyakran még megnevezhetetlen abszolútum iránti vonzás és akik nem hallgattatják el szívüket, azokat ez a tiszta vágy elvezeti Istenhez, majd a történeti Jézus megismeréséhez és követéséhez. Már az Ószövetségben olvashatjuk, hogy Isten miként hívja-vonzza népét, ahogy Jeremiás próféta közvetíti Izraelnek: „Örök szeretettel szerettelek és irgalommal magamhoz vonzottalak!” (Jer 31,3) Isten magához vonzó szándéka, valamint a szeretete közötti összefüggést legtisztábban Ozeás próféta írja le az odahajló-felemelő atyai, anyai szeretet képével: „Gyermek volt még Izrael / Amikor megszerettem / Egyiptomból hívtam fiamat. / ...pedig én tanítottam meg járni Efraimot / karomon hordoztam / mégsem ismertek el, hogy gondukat viselem. / Puha kötelékkel vonzottam őket, a szeretet kötelékével, olyan voltam hozzájuk / mint, aki arcához emeli a csecsemőt, lehajoltam hozzá...” (Oz 11,14a) Ha Isten vonzását szűkebb értelemben a szerzetesre alkalmazzuk, akkor mondhatjuk, hogy ő olyan keresztény, aki közvetlenül elfogadja Jézus hívását: „Jöjj, kövess engem!” (Mt 19,22) Jézus ugyanakkor figyelmeztet, hogy az ember önakaratából aligha követheti őt: „Senkisem jöhet hozzám, ha az Atya aki engem küldött, nem vonzza.” (Jn 6,44) Jézus saját áldozatából árasztja felénk erejét: „Én, ha fölemeltettem a földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Jézus Péter felé irányuló hívó-kiválasztó szeretetét a vízen járás eseményével szemlélteti. Amikor Péter a vízen közeledni látta Jézust, nem ijedt meg, mint a többiek, hanem odakiáltott: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek!” - „Jöjj!” - mondta Jézus. - Hermann Volk dogmatikus a szövegösszefüggés alapján kiegészíti Jézus egyszavas válaszát, így: „Jöjj!... ha szeretsz!” - és ez a szerető bizalom tartja 31
