Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Oszlánczi Kata Kapisztrána: Két karácsonyi élmény
KÉT KARÁCSONYI ÉLMÉNY 1989. december 24. vasárnap. Szentestére, Karácsonyra készülünk. Délután négy órakor misztériumjáték a kápolnában. Jól öltözött szülők hozzák gyerekeiket. Megtelik a kápolna. A szentély ragyogó mennyei látvány. Sok kis angyal, ruháikon, szárnyukon, fejükön arany csillog. Ádám, Éva kosztümé is elegáns. Éva halványzöld tüllruhában mondja el vétkét. A Szentcsalád, Mária és József igazán élethűek. Örömmel szívtam magamba, és raktároztam el képüket. Az evangélista, a próféták, az emberek, mind tündököltek. Az Isten aranypalástban hirdette parancsait. Lucifer fekete ruhában, csuk- jával a fején dörgedelemmel és cinizmussal vágott vissza: — Nem teszem! Nem engedem! Az énekeket a kis „angyalok” énekelték, csengő hangon. Az előadás végén nehéz volt a valóságba, az élő hétköznapokba beleélni magunkat. Ez már nem a megváltás történetének a felidézése, hanem szomorú, véres történelem. Felcsendült a magyar és az erdélyi Himnusz: „Ki tudja merre, merre visz a végzet?” — Szétoszlik a hívők serege, a ragyogó szemű gyermek angyalok eltűnnek. * * # Fél hatkor indultunk el barátnőmmel, Margittal, akinek férje, három felnőtt gyermeke, unokái vannak. Ennek ellenére vállalta az utat. Egy régi Moszkvics gépkocsiba ültünk, és elindultunk a valós emberi gyötrelmek színhelyére. Szeretetcsomagjaink két nagy táskában lapulnak. Az egyik táskában a csomagok két doboz cigarettát, sós kekszet és egy Madonna képet tartalmaznak, a másikban két-három tábla csokoládét, szintén a szép Madonna képpel. Első színhely a Keleti pályaudvar. A vágányok üresek, mintha megállt volna az élet. Az üzletek zárva, újságot sem árulnak. — Lélegzet visszafojtva megyünk a várótermek felé. Félelem van bennünk. A megfutamodás gondolatával is kacérkodom. Margit engem félt mint szerzetesnővért, én őt féltem. Kezdők vagyunk ezen a területen. A fényesen kivilágított templomokhoz vagyunk szokva, melyeket külföldi segítséggel a legtöbb helyen rendbehoztak. Nem kopottak és nem roskadoznak. Ezeken a helyeken biztonságosan mozogtam. Egy láthatatlan kéz segít, szinte belök a váróterem ajtaján, ahol elénk tárul az a színtér, ahol az elmúlt évek, évtizedek alatt tönkrement, eleven Isten templomainak haldoklása, agóniája látható. Férfiak és nők egyformán. Sokan hiányos öltözékben, kemény papíron fekszenek a földön, a padokon. Sorrend nélkül, össze-vissza. Szemükből nem fény árad, arcuk torz. Csak a hitemmel tudom elfogadni, hogy bennük is valahol ott van, ott kell, hogy legyen az Isten. Ők is Isten képmásai, templomai. Félve köszöntöm az első koldust. Jó vonásai vannak, könnyen lehet, hogy értelmiségi múltja van. — Dicsértessék a Jézus Krisztus. Ferences nővér vagyok, — mutatkozom be. — Karácsony van, Jézus születésének ünnepe, egy kis örömet akarunk Önnek szerezni. — Átadom a csomagot. Margitka előhúz a zsebéből egy százast, majd hozzáfűzi:—Tessék elkölteni. Az idős koldus remegő ajakkal köszöni meg. Köny- nyei némán csordulnak ki. Szó nélkül szorongatja piszkos kezével tisztára mosott kezemet, amit nem engedek megcsókolni. Mivel nem találkoztunk gorombasággal, egyre bátrabbak leszünk. Már félelem nélkül közeledünk a következő nyomorulthoz. Feje a jxiszta kövön, koszos kabátjában alszik. Felébresztem. Hozzá is akarok szólni egy-két jó szót. Szeszgőzös, mámoros 255
