Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Dobos László: A családokért
Fokozódó botrány Az egyházak, amelyek dialógusra szólítanak föl, nem félhetnek a lehetséges konzekvenciáktól. Willebrands bboros kijelentette, hogy a dialógus nem folytatható korlátlan ideig, hanem valami újnak kell társulnia hozzá. Az ökumené sürgősségének tudata ma már erőteljesebb, mint húsz évvel ezelőtt; de nem egy-egy felekezet, hanem a keresztény hit összességét és középpontját érintő átfogó kihívás következtében, a növekvő szekularizmus, a gyakorlati ateizmus által, egy átfogó valláskritikával szemben, a vallások és szekták előretörésének, valamint az iszlám megerősödésének folyamodványaként. A keresztények megosztottsága napról-napra erősbödő botrány, amely hiteltelenné teszi a keresztény tanítást. A kereszténység egészét és összességét, nem pedig egy-egy felekezetét faggatják az élet értelméről vagy értelmetlenségéről, az emberiség nagy kérdéseiről: a békéről, az igazságosságról, a szabadságról, az emberi jogokról és az emberi méltóságról. Mindennek jele lehetne az összes keresztény egyházat átfogó békezsinat terve. In: Zur Debatte, 1986. január/február, 5—6. old. Fordította: Gáspár Csaba László A CSALÁDOKÉRT A családi lelkipásztorkodásnak egy sajátos, teljes egészében a világiak szolgálatára épülő formáját szeretném bemutatni. Pontosabban: beszámolni arról, hogy egy hosszú távra kidolgozott programból eddig mennyit valósítottunk meg, és milyen terveink vannak a folytatásra. Az indíttatást II. János Pál pápa buzdítása adta: „Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, és valóban előnyt élvezzen, mert biztosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangélizációja a családi egyháztól függ” (Familiáris Consortio 65.). Valóban így van. A hitoktatók jól tudják, hogy munkájuk csak ott eredményes, ahol a szülők is támogatják azt. Gyermek-katekézisünk gyenge hatásfokának, a nagyszámú lemorzsolódásnak éppen a családi háttér hiánya az egyik, ha nem éppen a legfőbb oka. A családokat kell evangelizálni. De hogyan lehet egyáltalán elérni azokat a szülőket, akik a vallással legfeljebb szimpatizálnak, de még a templomba sem jönnek el? Hogyan lehet elvezetni őket a hitre, hogyan lehet bevonni őket az egyház közösségébe? Minden lelkipásztor gondja ez. Bizonyára egy sincs, aki ne használna fel minden alkalmat, jegyesoktatást, keresztényi katekézist a cél érdekében. Egymaga azonban aligha birkózhat meg a hatalmas feladattal. De miért is kellene egyedül birkóznia? ,A család lelkipásztori gondozása a helyi egyházi közösség minden egyes tagjának feladata” — írja a pápa (uo. 69.), majd hozzáfűzi: „Elismerést és megbecsülést érdemel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom, vagy bármilyen nevet viselő közösség, amely — mindegyik a maga jellegzetességei, céljai, szolgálatai szerint — a család lelkipásztori gondjával törődik” (uo. 72.). Ezeket a sorokat olvasgatva vált világossá bennünk, hogy a hittanos gyerekek szülei között kell megtalálnunk azokat, akik plébániájuk családi lelkipásztorkodásának munkatársai lehetnek, őket kell megnyernünk és felkészítenünk a többiek szolgálatára. Tizenegyen, — valamennyien családos vidékiek — hozzáláttunk tehát, hogy tapasztalatainkat felhasználva, egy alaposan átgondolt, komplex családpasztorációs programmal segítsük egyházmegyénk azon plébániáit, melyek erre a segítségre igényt tartanak. A három fázisú program lényege a következő: 1. A hittanos gyerekeken keresztül kap248
