Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Fries, Heinrich - Gáspár Csaba László (ford.): Ökumenikus remények
A tuadtváltozás szükségessége azonban nem csupán a pásztorokra áll. Döntő lesz az, hogy az egyház többi tagja milyen mértékben veszi tudomásul, hogy a Lélektől ajándékot és hivatást kapott, és hogy mennyire lesz az egyház mindennek aktív hordozójává és az evangélium tanújává. Kimondani könnyű: Egy olyan vezetési stílus, amely nem éppen erre szólít fel, még nem adhat okot arra, hogy felmentsük magunkat a felismert elhivatottságunk alól. Fordította: Bánhegyi B. Miksa Megjelent a Diakonia 1990.3. számában. A szöveg rövidített fordítása Heinrich Fries ÖKUMENIKUS REMÉNYEK AII. Vatikáni zsinat a katolikus egyházban megteremtette az ökumenizmus tudatát. A zsinatig elsősorban a római katolikus egyházon kívül létezett ökumené és ökumenikus mozgatom, melyet egyházunk rendkívül szkeptikusan ítélt meg és a maga részéről elfogadhatatlannak tekintett. A katolikusoknak — a katolikus teológusoknak is — még a második világháború után is kifejezetten tiltották, hogy akár csak részt vegyenek például az Egyházak Világtanácsának közgyűlésein. A szűkebb körökben folytatott ökumenikus dialógusokat a legszigorúbb óvintézkedésekkel szabályozták, megkövetelve a helyi püspök engedélyét, aki azt csak fönntartások biztosításával adta meg, és számon kérte azok teljesítését. Semmit nem támadtak oly hevesen, mint az úgynevezett ökumenikus iréniz- must, melyet ironikusan pánkrisztianizmusként emlegettek. E magatartás teológiai megalapozását annak a föltétien és töretlen biztonságnak a tudata adta, mely szerint az egyház egysége nem veszett el, hanem ténylegesen adott a római katolikus egyházban, melytől más felekezetek bűnös módon elszakadtak. Ezekétől a katolikus egyház — a keleti egyházakat kivéve — megtagadta az „egyház” elnevezést. A szakadás megszüntetése következésképpen a katolikus egyház kebelébe való visszatérés, vagyis kollektiv megtérés által látszott lehetségesnek. Ezzel szemben a II. Vatikánum kinyilvánította, hogy az ökumenikus mozgatom egészében a Szentlélek műve. A kereszténység megosztottságáról szó szerint azt mondja ki a zsinat, hogy az „egészen nyilvánvalóan ellene mond Krisztus akaratának, botránkoz- tatja a világot és károsítja a szent ügyet, az evangélium hirdetését minden teremtménynek”. Majd hozzáfűzi: „A történelem Ura napjainkban árasztani kezdte a megosztott kereszténységre a komoly megbánás és az egység utáni vágyakozás kegyelmét.” A szakadás bűnével nem szabad a különböző felekezetek ma élő hívőit okolni. A zsinatnak látomása is volt az egyház egységéről. Kifejezetten ezt mondja: „Az egység titkának legfőbb minta- és ősképe az Atya-Fiú Egyisten egysége a Szentiélekben, a személyek hármasságában.” Ezzel a zsinat elvben leküzdötte a monolitikus egységről alkotott elképzelést, amely egy úgynevezett egységegyház központ felé orientált, és meghatározott egységes formákat előíró modelljéhez igazolódott. Ehelyett olyan egységet gondolt el, amely a különbözőségeket nem szakadást előidéző okoknak tekintette, hanem egy kiengesztelődött különbözőség elemeinek, Krisztus gazdagsága és Lelke adományai kifejeződésének, valamint a kultúrák sokoldalúsága tükröződésének. Az egység ilyetén látomásából következik, hogy az egyházak egyoldalú beolvasztása vagy kapitulációja — tehát önazonosságuk föladása — általi egyesítése immár kizárt. Ezek a 245
