Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Pottmeyer, Hermann J. - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az egyház szentlelkes dimenziója
HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT Hermann J. Pottmeyer Az egyház szentlelkes dimenziója A Lélek az egyház minden tagjának adott ajándék, nem az egyház vezetésének monopóliuma. 1. Teológiailag kérdéses hatósági jellegű vezetési gyakorlat A „klerikalizmus” és a „centralizmus” — két vezérszó, amely közvetlenül a II. Vatikáni Zsinat után elavultnak látszott, újra az egyház belső vitáinak a napirendjére került. A,dialógus” szó a zsinati megújulás programját fejezte ki, ma viszont azt a panaszt hallani, hogy nincs dialógus az egyházban. A zsinat óta megnőtt öntudatos „Mi vagyunk az egyház!” felőrlődik a hatósági vezetési stílus miatt, amit pedig már sokan meghaladottnak tekintettek. Ennek a vezetési stílusnak ma nem annyira a patriarkális, mint inkább bürokratikus vonásai vannak: kevésbé a klerikális beképzeltség ugyanis az oka, hanem inkább a hivatalviselők egyre növekvő elbizonytalanodása és túlterheltsége, hiszen mind az egyházon kívül, mind pedig azon belül egyre szaporodó változásokkal találják magukat szembe. Akik megfelelőnek tartják ezt a vezetési stílust, azt azzal indokolják, hogy hatékony ellenőrző intézkedésekkel szükségképpen vissza kell metszeni a „zsinat utáni vadhajtásokat”. Mivel diagnózisukban a „vadhajtás” okaként elsősorban az elterjedt szekula- rizmust és a hit meggyengülését adják meg, olyan irányítási és vezetési mintákhoz nyúlnak vissza, amelyek beváltak hasonló kritikus helyzetekben, mármint az elmúlt század egyházi és hitbeli krízisében, századunk elején pedig az úgynevezett modernizmus krízisében. Nem csupán sok elkötelezett „laikus” szenved e miatt a fejlődés miatt — a többieket, akik messze eltávolodtak az egyháztól, már alig aggasztja mindez —, hanem sok hivatalviselő maga is. Érzik, hogy elárulják az egyháznak azt a reményteljes képét, amelyet az utolsó zsinat rajzolt meg: az egyház mint közösség, mint Isten népének communiója. Éppen ezért az 1985-ös rendkívüli püspöki szinódus, amely az egész egyház számára elkészítette a zsinat óta eltelt idő mérlegét, újra erre a reményteljes képre emlékeztetett: ,A communió-egyháztan a zsinati dokumentumok központi és alapvető eszméje.” Aligha kételkedhetünk azoknak a jószándékában, akik úgy érzik, hogy „a reform megreformálására" hivatottak, s hogy ezt keresztülvihessék, hatósági-tekintélyi gyakorlathoz nyúlnak vissza. Annál inkább kell azonban figyelmeztetni arra, hogy ez a vezetési stílus pontosan azt a célt nem fogja elérni, amire törekszik, ti. hogy az egyházat Isten akarata szerint alakítsa. Arról az egyház-képről, amely hatósági-tekintélyi gyakorlattal, centralizmussal és klerikalizmussal van összekapcsolva, már réges-régen kiderült, hogy teológiailag hiányos és egyoldalú. Ennek a kétséges egyház-képnek egyik aggasztó aspektusa az, hogy a keresztény istenkép eltorzításával fenyeget. AII. Vatikánum a szentháromságos Istent, aki bennünket Isten gyermekévé, Jézus Krisztus fivéreivé és nővéreivé tett, és megajjándékozott Szentlelkével, az egyház „legfőbb mintaképének és létrehozó elvének” nevezi (UR 2; LG 4). Mennél kevésbé képmása az egyház alakjában és gyakorlatában a háromságos Istennek, annál jobban eltéveszti küldetését, annál többet veszít meggyőző erejéből és szavahihetőségéből. Nem csupán tagjainak a bűnei azok, amik nem engedik „az egyház arcát valóban fölragyogni különvált testvéreink és az egész világ előtt”, és .késleltetik Isten Országának növekedését” (UR 4), hanem a megfelelő jogi irányítási és vezetési 242
