Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl - Szász István (ford.): Az értelmesség kérdése mint istenkérdés

ségre vonatkozó döntés egyáltalán részleges tárggyal mint olyannal kapcsolatban nem hozható.

Mármost közvetlenül belátható, hogy az emberi egzisztenciának ez a totális, mindent átfogó és az értelemadásra vonatkozó minden igényt teljesítő értelme nem lehet egy a részleges értelem-beteljesedésekből úgyszólván összerakosgatott értelem. Az egyetemes és végérvényes értelem ily módon történő megragadását célzó kísérlet csak az ürességbe tovahaladó sorozatát jelentené ama részleges értelem-beteljesedéseknek, melyek mindegyike a totális értelem-beteljesedés szüntelen beváltatlanul maradó ígéretét nyújtaná csupán. Egy ilyen kísérlet voltaképp sziszifuszi küzdelemre kárhoztatna, egyre megújúló próbálkozás lenne az egésznek puszta részekből való összeállítására. Ha tehát a totális értelem-beteljesedés csakis a történelem mindenkor szakaszos folyamatán .kívüli” eseményként gondolható el, akkor ez természetesen nem azt jelenti, hogy a totális értelem-beteljesedés nem lehet egyszersmind a történelem örökkévaló gyümölcse is, melyben ez a történelem önmagát megszüntetve megőrzi. Maga a történelem átfogó értelme azonban a történelemnek nem csupán egy darabja. Már csak azért sem, mert a szabadság, miközben a részleges dolgot az időiséggel jellemezhető történelemben akarja és valósítja meg, minden esetben előrenyúl a végtelen beteljesülés felé törekvő szubjektum végérvényes és totális megvalósulásának egészére. Bár a szabadság s vele a szellem egy a kategoriális történelmet meghaladó, „transzcendáló” értelem beteljesedésre tör, ám ez a szellemnek és szabadságnak szóló, az értelmesség kérdésére mintegy megelőlegezve adott, nem végérvényesen megfogalmazott „transzcendentális” válasz mégis nagy jelentőségű a konkrét, itt és most élt élet számára. Az „örökkévalóság reményét” (biblikusán szólva) semmiképp sem szabad nyugodtan átengednünk az elemistáknak és álmodozóknak, mintha a feladatokat, melyeket e földön meg kell oldanunk, nem módosíthatnák ilyen metafizikai álmok. Ugyanis, amikor az ember komoly hittel megnyílik életének totális és végérvényes értelme mint reménye előtt, akkor megváltozik — mégpedig felszabadílóan, enyhüléssel és józan tisztánlátással megajándékozóan — mindennapi életének innenső valóságaihoz és feladataihoz való viszonya is.

Csak, aki remélve hiszi, hogy életének abszolút értelme van, és elfogadja, hogy azt annak mint célnak elérésével vagy elhibázásával kapcsolatos minden felelőssége ellenére sem egyszerűen ő maga hozza létre teljesítményeinek sorozatával, csak az ilyen ember szabad, az élete egyedi, őt különben rabszolgává tevő valóságaival, feladataival és kényszereivel szemben. A gyakorlati tapasztalatainkat meghaladó abszolút értelem elismerése nem hiábavaló okoskodás. Igenis vannak valóságosan érzékelhető következményei. Ha az elmondottakkal kapcsolatban azt az ellenvetést tennék, hogy az életnek ezt az abszolút értelem-beteljesedését nem elismerő és nem remélő ember is épp oly jól, derekasan, józanul és higgadtan elboldogulhat életével, mint az, aki ezen értelem-beteljesedés felé tör, akkor erre azt kell válaszolni, hogy az így érvelő ember vélhetően még nem szembesült az emberi élet végső alaptalanságaival és kétségbeejtő mozzanataival, hiszen felhőtlen könnyedséggel úgy véli, az élettel, annak végső értelmessége nélkül is boldogulhat. És tovább kell kérdezni: Vajon a fenti állítást is — tudniillik, hogy az élet végső értelmessége felőli kételyek ellenére lehetséges elboldogulni az élet egészével — nem az értelemnek az egzisztencia alapjában történő végső igenlése teszi-e lehetővé, amelyet csupán az emberi létezésnek a tudat felszínén végrehajtott ellentétes interpretációja fed el. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a lét végső értelmetlensége miatti mérhetetlen kétségbeesés nem feltétlenül pszichiátriailag vagy pszichológiailag megragadható módon nyilvánul meg. És tovább kell kérdezni: Vajon a csendes, ráhagyatkozó belenyugvás, mely türelmesen és fenntartás nélkül akarja elfogadni a világot olyannak, amilyen, tulajdonképpen nem egy kezdetleges módon és visszafogottan jelentkező, de mégiscsak valóságos alakja-e a reménynek — a reménynek, ahogy mi, keresztények nevezzük a még úton lévő valóságra mondott végső igent.

198