Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gáspár Csaba László: Mit várok a lelkipásztortól? - Válaszok a „Teológia” kérdésére
MIT VÁROK A LELKIPÁSZTOROKTÓL? Válaszok a „Teológia” kérdéseire Az egyház- és teológiatörténeti szakirodalomban immár bevett értékelésnek számit az a megállapítás, mely szerint a II. Vatikáni zsinat pasztorá/is, azaz lelkipásztori zsinata. „Lelkipásztori zsinat” — ez a jóformán védjeggyé nemesült, amúgy meglehetősen az egyházi zsargont idéző titulus futólag olvasva szinte már a szemünkbe sem ötlik, nemhogy töprengésre késztetne. Pedig érdemes elidőzni egy pillanatra a kifejezésnél. Mit is jelent az, hogy a II. Vatikáni zsinat lelkipásztori zsinat? Végtére is minden zsinat lelkipásztori, sőt, magának az egyháznak a lényege sem más, mint lelkipásztorkodás, vagyis az ember üdvösségének szolgálata. Nyilvánvaló tehát, hogy minden zsinat, amennyiben az egyház életének megnyilvánulása, lelkipásztori feldatot lát el. A II. Vatikánum állandó jelzőjévé rögzült kifejezés mégsem csupán epitheton omans, amolyan díszítő jelző, de nem is pusztán az egyház belső lényegének fogalmi kifejeződése. A legutóbbi zsinat ugyanis különös értelemben vett lelkipásztori zsinat volt. A kifejezés sajátos értelme elsősorban a külső körülményekből következik, abból a megváltozott szellemtörténeti szituációból, ami mai világunkat jellemzi, s ami oly mértékű átalakulást eredményezett az előző korokhoz viszonyítva, hogy elemi erővel lépett föl annak szükségessége, az egyház újragondolja helyét és feladatait — illetve azok megvalósításának módozatait — az üdvösségtörténet jelen szakaszában. A peritusként, tanácsadóként jelenlévő Kari Rahner'ey fogalmazza meg a zsinat lelkipásztori jellegzetességét: „Ez a zsinat annyiban volt sajátos értelemben vett pasztorális zsinat, hogy nem csupán az egyház és dogmáinak valamint erkölcsteológiájának maradandó princípiumait fogalmazta meg, s ezen túlmenően egyházjogi, vagyis az egyház élete számára törvényerejű normákat bocsátott ki, hanem volt bátorsága ahhoz, hogy útmutatást nyújtson a konkrét helyzetben, olyan, mondhatni karizmatikus tanácsokat adva, amelyek nem vezethetők le egyszerűen kényszerítő erővel a princípiumokból, az általános normákból; olyan tanácsokat tehát, amelyek bizonyos imperatívusszal felelnek a konkrét szituációra, s ílymódon az egyházban élő emberek felelősségteljes szabadságát szólítják meg. (...) ...Ez a zsinat éppen azért volt különleges értelemben lelkipásztori zsinat, mert az effajta karizmatikus tanácsok, konkrét imperatívuszok megfogalmazására való bátorsága több volt a pusztán doktrinális elvek és azok merőben racionális alkalmazásánál." Aggiomamento: az egyház Urának mozdulatát követve kitárulkozott. A zsinat elsősorban nem dogmatikai kérdésekkel foglalkozott — bár nem is hanyagolta el azokat —, hanem az idők jeleihez igazodó megtérés parancsának engedelmeskedve odafordulta világhoz és az oltár köré vonta — vagy legalábbis elszánta magát erre. A valamikor a középkor hajnalán hátat fordított, hűvös szentséget árasztó, különös ragyogásé szavakat mormoló pap végre felém fordult — vagy legalábbis elszánta magát erre... A zsinat Rahner által emlegetett tanácsai és útmutatásai — karizmatikus lelkülettel, de emberi szóval — mindannyiunkhoz szólnak, papokhoz, világiakhoz egyaránt: Isten népéhez. Nos, a Teológia szerkesztősége úgy vélte a zsinat befejezésének negyedszázados évfordulójára emlékezvén, a zsinat eseményeit fölidéző, s az utána következő időszakot elemző számban, a maga részéről azzal is szolgálhatná az aggiomamento szellemét — egyszersmind szívén viselve Karl Rahner imént idézett gondolatait is —, hogy reprezentatív metszetet nyújt azokból a válaszokból, melyeket olvasóitól kapott arra a kérdésre, mit várnak ők a lelkipásztoroktól. ★ * * 172
