Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bíró László - Brückner Ákos - Szegedi László - Tomka Ferenc: Teológiai-lelkipásztori napok - a remény jegyében

Az estéken pedig leapadt az előző évekhez képest a városban járkálás, az ismerősök meglátogatása. Idén jól esett továbbra is együtt maradni. A modell plébániák vezetői úgy gondolták, be kell számolniuk egymásnak első tapasztalataikról: hogyan vált közösséget építőbbé egyházközségükben a keresztelés, a bérmálás, a házasság szentségének szolgálata. A szélrózsa minden irányából összejött magyarság „gálaestként” élete át püspökökkel az élen, hogy „Milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek.” (133. zsoltár)

Brückner Ákos Előd

* * *

TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI NAPOK — A REMÉNY JEGYÉBEN

Mintegy 130 lelkipásztor és világi lelkipásztori munkatárs találkozott 1990.1. 29—31-én az Országos Teológiai-lelkipásztori konferencián Szennay András főapát vezetésével, ill. az Országos Lelkipásztori Intézet (ÖLI) közreműködésével, több püspök atyával együtt — Magyarországról és magyar-lakta vidékekről: Romániából, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Kárpátaljáról.

A konferencia az országos lelkipásztori tervezéssel, s azon belül a szentségek és a keresztény közösség kapcsolatával foglalkozott, mintegy az OLI-ban 1989. XI. 22-én rendezett, azonos témájú találkozó folytatásaként. A beszélgetést indító előadásokat követően a legjelentősebb munka a csoportokban folyt. A munkacsoportok az alábbi sorokban megkísérelték összefoglalni először is a résztvevők számára, majd azok jóváhagyásával a magyar lelkipásztorkodás számára megbeszéléseik eredményeit:

Bevezetőül: reménnyel és örömmel telten tapasztaltuk, hogy a Teológiai-Lelkipásztori Napok által legtöbbünkben új vágy támadt a mélyebben evangéliumi és közösségitek pásztorkodás után. Reményre és örömre indított bennünket, hogy sokfelől hallottunk az előadásokban és beszélgetésekben beszámolókat Szentiélekben életre támadó közösségekről, lelkipásztorkodásról.

Ennek a kegyelemteli tapasztalatnak fényében súlyosan érezzük (amit hosszú időn át szinte elfelejtettünk), hogy a kereszténység alapvetően közösségi valóság, amelynek ős- modellje a Szentháromság közössége; hogy a szentségeknek lényegüknél fogva az a céljuk, hogy felépítség Krisztus testét, az egyház látható — helyi közösségekben élő — közösségét. (Egyetlen szentségről sem lehet még gondolkozni sem másképp, mint az egyházi közösség távlatában.)

1. A keresztény közösségről:

a) Az egyházi közösség küldetése — hogy otthont nyújtson tagjainak: hogy magába fogadja őket (gyermekeket, felnőtteket, hittanosokat, szentséghez járulókat stb.), majd, hogy tovább vezesse őket a Krisztussal egyesülő élet útján;

— hogy szeretetével, egységével Isten jele — az egyház tanúságtevő, evangelizációs küldetésének elsődleges eszköze — legyen a világban (vö. Jn 17—21; Evangelii Nunti- andi 13, 21,41 stb.).

Természetes, hogy ha az egyház elsősorban szeretet-egysége által evangelizál, akkor a keresztény közösség nemcsak egy láthatatlan lelki kapcsolatot jelent, hanem láthatóan meg kell jelennie a világban — hiszen csak így lehet látható jel!

b) Az egyházi közösség jellemzői — az evangéliumi elvek határozzák meg (ezeknek számos konkrét megnyilvánulása van, például az egymással való konkrét törődés, ill. egyfajta vagyonközösség, vö. ApCsel 2,44; 4,32; 2Kor 9,2; Jak 2,15 stb.);

152