Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Útkeresés - Gondolatok a magyar katolicizmus néhány sajátosságáról
pen is fogalmazható. A klerikális rendszerű egyház legfeljebb szabályt erősítő kivételként foglalkozik a világiaknak egyházi feladatra felkészítésével. A világiak csak kivételesen kapnak bizalmi funkciót, feladatot. És a világiak fokozatos bevonásának sikeres modelljei kevéssé válnak ismertté. így azután akadálytalanul fokozódhat a világiak elkedvetlene- dése — és az a hite, hogy ők mindent jobban tudnának, mint papjuk. A klerikalizmus tehát súlyos belső konfliktus forrása. Karl Rahner szerint „a népi vallásosságnak a teológiával szemben az az előnye”, hogy az előbbit egyre újra „az eredeti kinyilatkoztatás inspirálja és hordozza és, hogy az nem ment át a módszeres és azért leszűkítő teológia hálóján, hanem a kegyelem utolsó dinamikájával elfogulatlanul fogadja és realizálja az emberit és annak minden lehetőségét és, hogy meg van ahhoz a bátorsága, hogy ebben az értelemben pogány legyen". (Kari Rahner: (szerk.) Volksreligion — Religion des Volkes. Stuttgart 1979., 14. 0. — Saját fordítás.) Mutatis mutandis a világiaknak a papsággal szemben az az előnye, hogy őket az egyházi szervezet leszűkítő hálója, amelyben talán néha a Lélek sem ott fú, ahol akar, nem köti. A világiak, akik nők és férfiak, családosok és egyedülállók, tanultak és tanulatlanok, olyan sokféleségben és olyan spontán erővel tudják megélni és képviselni a kereszténységet, amire a papság sem létszáma, sem intézményi megkötöttsége miatt nem képes. Ez a másik alapvető sajátosságuk. IV. Káosz, integrációhiány Magyar betegség, hogy nem hallgatunk a másikra, nem tudunk együttdolgozni a másikkal, mindenki önmagát hiszi legokosabbnak. Az elmúlt időszak is magyarázza a széttagoltságot. Kemény rúgásokat viselve kellett megtanulnunk, hogy minél többen tudnak valamiről, minél több az együttműködő, annál biztosabb, hogy az államhatalom odaüt. Tehát beleszoktunk a titkolózásba, az egyszemélyes vállalkozásokba, a saját kamrácskákba zárt kereszténységbe, a mások iránt nem-érdeklődésbe. Talán nem lehetett másképp. Az eredmény ma mégis ijesztő — s minden előrelépés akadálya. A magányos individuális kereszténység érzéketlenné vált arra, hogy másnak adjon, vagy mástól kapjon — figyelmet, szeretetet, anyagi támogatást, akármit. Az egyházközségek nem közösségek, s még jó, ha szomszédok, vagy barátok szentmise előtt-után időt találnak egy-egy kötetlen szóra. Arra azonban legtöbbször már nem futja, hogy nagyobb közös akciókra vállalkozzanak — az öregek, a rászorulók, a hittanosok, vagy bárki érdekében. Mint ahogy az a néhány perc érdemi beszélgetésre sem elég — például politikáról, vagy a kultúráról, a gyereknevelésről, vagy akár csak a megélhetésről. Az egyházközségek nem közösségek és kérdés, felmerül-e egyáltalán a kölcsönös felelősség és az összetartozás gondolata. Nem tudom, nem lenne-e szentebb dolog az egyházközség tagjaival néha egy meleg hangulatú beszélgetést, vagy akár bált rendezni, mint hétről hétre merev, ájtatos arccal ülni egymás mellett, esetleg mise közben köteles- ségtudóan még kezet is fogni egymással. A szétziláltság különösen feltűnő, amikor az egyház egészét nézzük. Virágzó kezdemények sokasága! Vallási megújulás! Dinamika, ahová nézünk! De mint a szertepattanó szikrák, a benne rejlő energia hatása csekély. A sokféleséget nem fogja össze koncepció. A kisvállalkozások nem tudnak egymásról. Munkamegosztásról így szó sem lehet. Fontossági sorrendekről és koncentrált közös erőfeszítésekről még kevésbé. Az egység, a közösség hiánya nagy veszélyt rejteget. Azt, hogy egy kisebb közösség, vagy akár mozgalom szektává válik. Talán azért, mert túl jól érzi magát saját körében, s nem futja ereje arra, hogy az egyház egészét is szemmel tartsa. Talán azért, mert naiv, ám nem kevésbé elkötelezett jószándékára a klerikális bürokrácia elutasítással reagál. Talán azért, mert külső erők rossz hírbe hozzák, s így gyanússá válik. Bárhogyan legyen is, az egyháznak, amely az egység szentsége, nem lehet lemondania a dialógusról, nem lehet feladnia a kapcsolattteremtés igényét, minden egyes kezdemény összefogását. 149
