Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gyulay Endre: A Szentháromság élete a hívők közösségében
szervezni. Az egyházközségi képviselőtestületnek az ötleteire, ajánlataira, lehetőségeire támaszkodik a lelkipásztor. Az Eucharisztia a további „létfenntartó” szentség. Ahogy az élet mozgása, tevékenysége, ereje a táplálkozástól függ, úgy függ a lelki élet, a tanúságtevés, az apostoli munka, az Eucharisztiától, az Úr közös asztalának vendégségétől. Ezt teljes mélységében János apostol fejti ki (6,49kk): „Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. — Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér... a kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért." Ez megzavarta a zsidókat, hiszen nem értették, vagy éppen szó szerint értették, hogyan adhatja testét eledelül. De Jézus ugyanezt válaszolta, mint az előzőkben: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” Majd elmélkedjük át a Korintusiaknak írt első levél 10,16 és 17. versét: „Az áldás kely- he, melyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? És a kenyér, melyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mi sokan ugyanis egy kenyér és egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” — Az Eucharisztia a keresztáldozat tüzében született, az Eucharisztia ebben az áldozatban egyesít minket Krisztussal, az oltár közösségében. Mennyire fel kellene világosítani híveinket, hogy mi is a szentmise áldozat, hogyan hozhatják létre benne az „egy szív, egy lélek közösségét” és, hogy a szentmise áldozatában mindegyikük saját áldozata, gyötrődése, vergődése is felmagasztosul. Vajon gondolunk-e arra, milyen mélységben kelene az elsőáldozókat felkészíteni, hogy ez a szentség életadó és közösségformáló szentség legyen. Mi mindent kell tennünk, hogy az elsőáldozás után a „hittanos közösség” ne szóródjon szét, hanem együttkiránduló, egymást segítő, igazi közösséggé legyen. Mert a közös áldozás csak így, a mi erőnkkel együtt hozza létre az egy test közösségét. — Milyen fontos volna, ha lenne elegendő jól képzett világi áldoztató. Ők vinnék el a mindennapi kenyeret, a szentségi orvosságot a betegekhez, öregekhez. A bűnbánat szentsége az újraélesztés szentsége. A lelki .klinikai halál” állapotából a lelkipásztor mintegy saját lélegzetével hozza életre a bűnöst, és öntudatra kelti a Krisztussal való életre. Fel kell vetnem itt, hogy az ún. „új morális" minden szépet magában foglal, de a bűn hiányzik belőle. És ha hiányzik a bűn a keresztény életszemléletből, akkor a kereszténységet lényegétől is megfosztjuk. Ugyanis, ha „nincs bűnünk”, akkor nincs bűntudatunk, értelmetlenné válik a bűnbánat, Krisztusnak a bűnöktől megmentő keresztáldozata is. A gyónás nem csak a bűn megvallásának, a bűnbánatnak a helye, hanem itt történik a lelki irányítás, itt mutatja meg a lelkipásztor a helyes utat a jobb életre. Mit segíthet ebben a közösség? A közösségi bűnbánaton próbálják átélni bűnösségüket, feldolgozni egy-egy erényt a bűnök leküzdésére. És milyen nagyszerű szolgálatot tehet egy-egy igazi .gyógyító penitencia” vállalása. Milyen fontos lenne a betegek bűnbá- nata, Krisztushoz térítése. És vajon gondolunk-e a kitaszítottakra, a társadalom mellő- zöttjeire? A börtönből kiszabadultakat senki sem fogadja be! A nevelőotthonból kijöttek — akik talán nem is bűnösök, hanem a bűn áldozatai —, nem találnak szállásra közöttünk. Ha nem tudnak eljutni egy igazi közösségbe, ha nem tapasztalják meg a valódi keresztény szeretetet, visszaesnek nyomorúságukba. Utoljára a betegek szentségéről. Ez a szentség egyrészt erőt ad, másrészt meghozza a célhoz érés isteni megnyugvását. Nagyon fontos lenne, ha az egyházközség aktivistái minden beteget meglátogatnának, és a nagy közösség felé, Krisztus közössége felé irányítanának. Valaki azt mondta, hogy „a közösségek nem tévedhetnek”. Az egyetemes egyház Krisztus közössége mindannyiunké, belőle fakad az evilágon élőknek és 143
