Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gyulay Endre: A Szentháromság élete a hívők közösségében
Nagy jelentőségűek ebben a „házas hétvége" mozqa\mak, amelyek lassan az egész országra kiterjednek. Talán nem véletlenül alakult ez először Szegeden, csak azután Pesten vagy más városokban. — Szükségesek a továbbiakban jól szervezett keresztény családi tanácsadó intézetek, de addig is, amíg ezek megszerveződnek, minden községben, kisebb helyen egy-egy előadást kellene szervezni, eligazításokat, világos keresztény felvilágosítást adni. Egyre nagyobb intenzitással, több tanítással, több írással, több kérdéssel — úgy gondolom, — pár év alatt tudatosulna a hívekben, hogy a keresztény házasság olyan szentség, amire valóban fel kell készülni. Olyan dolog, melynek fenntartásához ugyan megvan a szentségi kegyelem, de a külső kegyelmi eszközöket is rendelkezésre kell bocsátani. A szentségek közül másodiknak veszem a Ti-Én közösség még sajátosabb szentségét, a papi, telkipásztori hivatást és szolgálatot, a pásztor és a nyáj kettős viszonyában tekintve. Ez a kapcsolat még mélyebbre utal: a szentháromságos Istenre. Az Atya szívéből — aki maga is Pásztor — közvetíti a pap a szeretetet a hívek szívébe, akik viszont- szeretetükkel a Szentlélek erejében visszatalálnak Istenhez. A pásztor és a nyáj kapcsolata nem lehet csak társadalmi közösség, — valódi közösségnek kell lennie. A pásztor sohasem egy emberhez van lekötve: az övéihez „lekötött". Kik ezek az ,övéi"? Akiknél jól érzi magát? Nem. Azok, akik a „rábízottak”. Csak azok, de azok maradéktalanul, a legelesettebbek is. A falubeli cigánygyerekek, a részeges kocsmatöltelékek, az elváltak, vagy a házasság szentsége nélkül összemelegedettek, a templomban ülő öreg nénikék, a most született kisbabák, — mindegyik jelenti számomra a Ti közösségét, ahová teljes önmagamat kell kiárasztani. Amint az Atya sem tart fenn magának semmit a Fiú felé való kiáradásban, úgy a papnak, lelkipásztornak is teljes tudását, szere tét ét és az általa árasztható összes kegyelmet továbbítani kell a tanításban, az igehirdetésben és a szolgáló szeretetben. Kiterjed ez a szociális vonalra és minden emberi segítség megszervezésére is. A papi hivatást adó család. A keresztény család nagy feladata a hivatások fölnevelése. Milyen sokszor kapom a kérést: X plébániára de jó volna egy káplán, hiszen mindig is volt. Egy nagyközösség: vajon hány papot adott az egyháznak? És mikor? Tizet, tizenötöt, de az utolsó éppen 1933-ban ment a szemináriumba. És ezekből, a 10-15 hivatásból ma hány él? — Hát ezért kell tudatosítani: a pásztor és nyáj közösségének hivatást adó családokra van szüksége. Ezért kell a plébániai közösségről annyiszor és annyi helyen beszélni, hogy majd kialakulhasson a jó egyházmegyei szemináriumi közösség. Jómagam Tarján-Dörögön nevelkedtem, ott alakult ki bennem a papi hivatás. Amikor a szemináriumi szünetben visszatértem a plébánoshoz és mondtam, hogy innen származom, a plébános csak rámnézett: Aztán most mit csináljak veled? — Ez volt a fogadtatás! — Bizony erről is sokat lehetne beszélni a lelkipásztoroknak, hogy a nyári időben a kispapot hogyan fogadják, hogyan neveljék bele a plébániai életbe. Térjünk vissza a szemináriumhoz. A szemináriumi elöljáró, a lelkivezető teljes idejét, teljes szeretetét, teljes tudását árassza magából a rábízottak közössége felé. Úgy formálja őket lelkileg, hogy kicsiholja belőlük az Isten iránti „viszontszeretetet": az Isten-kapcsolatnak a csodálatos bensőségét. Ugyanakkor meg kell beszélnie velük minden gyakorlati problémát, nehézséget is, még a diakonátus előtt, azaz mielőtt végleg elkötelezik magukat. Lelkipásztori gyakorlatra kell küldeni őket, hogy megismerjék önmagukat: Vajon tudják-e atyaként árasztani egy életen át az Isten szeretetét? Megtalálják-e a hangot az emberek felé, a legegyszerűbbek felé, is, hogy őbennük is mint apró tükördarabokon verődjék vissza a mennyei Atya iránti szeretet? Egyszóval a pappá szentelés szentségéhez is bizonyos tapasztalattal és lelki kiegyensúlyozottsággal kell eljutnbk. Vajon készek-e a szentháromságos élet szüntelen áradását, tiszta cselekvését emberi módon követni? Itt nem a munka túlhajtására gondolok, hanem állandó, szüntelen szolgálatkészségre. 140
