Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A szentségek mint találkozási események
testével és vérével. Pál apostol arról biztosít, hogy a hittel Krisztus lakik szívünkben (Ef 3,17), a keresztségben pedig őt öltjük magunkra (Gál 3,27), beöltözünk halálának és feltámadásának misztériumába (Róm 6,5). Itt mindig figyelni kell arra, hogy Krisztus embersége hozta közénk Isten országát, amely az ő halálában és feltámadásában vált teljessé, s csak második eljövetelekor válik nyilvánvalóvá. Addig rejtett módon, a szó és a jel erejében van jelen és bontakozik. Az üdvösség csak úgy valósul meg, ha az emberek kapcsolatba jutnak emberségével, részesévé válnak megdicsőült életének, amit kegyelemnek nevezünk. Emberségében már végbement a földi természet átszellemiesítése és átiste- nítése. Szenvedő és halálnak kitett embersége átalakult az Úrnak, az Isten hatalomban levő Fiának alakjává. Ez volt Isten legnagyobb belenyúlása az üdvösség történetébe amit Szent Pál méltán nevez új teremtésnek. Az alapot a megtestesülés adta hozzá, de ami ott a kiüre- sitésben játszódott le, annak meg kellett mutatkoznia a doxa, a dicsőség alakjában. Krisztus azonban az Atya akaratából az emberiség feje és képviselője, azért az ő sorsa az emberiség sorsa. Ami benne végbement, az végbemehet minden emberben, sőt végbe kell mennie. Ha az Atya „általa és érte teremtette a világot és minden őbenne áll fenn” (Kol 1,15), akkor a világnak részesedni kell az ő dicsőségében. Krisztus feltámadásával elérkezett a végső állapot, benne kialakult a tér és idő fölötti létezés, így ami benne történetileg lejátszódott, az mindenütt jelen lehet. Az emberiség számára itt van a végkifejlet, az új dimenzió, az eszkaton. Krisztussal a történelem rálépett a végső irányra, a földi létmódból megvan az átmenet a mennyeibe. Éppen ezt fejezi ki: az új teremtés. Az új állapot a mi világunkban csak jelekkel, jelképekkel fejezhető ki. De még hozzá kell venni, hogy Krisztusnak nemcsak a létezési módja lépett túl a tér és idő korlátain, hanem üdvözítő hatása, cselekvőképessége is. Ezért tudja kegyelmét minden helyen és időben közvetíteni. Ha tehát jeleket választ ki jelenlétének és hatásának hordozására, akkor azoknak megvan a természetfölötti erejük. Ilyen átfogó jelkép elsősorban az egyház, amely őt képviseli a megváltás titkának teljessége szerint. Az egyes szentségek olyan értelemben jelek, hogy az egyház kegyelmi teljességét az egyes tagoknak az élet szükségletei szerint adják tovább. Krisztus a jelben mindig mint megváltó és üdvözítő van jelen, s mivel „ő ugyanaz tegnap és ma és mindörökké” (Zsid 13,8), azért a jelekben keresztáldozata is jelenvalóvá válik, mint az Atya előtti hódolatának és az emberek iránt való szeretetének végleges és felülmúlhatatlan kifejezése. Ezért az egyház mint jel, kultikus intézmény: egyszerre fejezi ki Krisztusnak az Atyát megdicsőftő szolgálatát és az emberek üdvözítésére irányuló akaratát. Itt újra előttünk áll az igazság, hogy a szentségeket nem szabad sem Krisztustól, sem az egyháztól elszakítva szemlélni. Továbbá bármennyire is a kegyelem eszközeit látjuk benne, kifejezetten istentiszteleti cselekmények maradnak. Krisztus belevonja az embert az Atya előtti hódolatába. Ezért a szentséghez való járulás mint magatartás nem fejeződhet ki abban, hogy átveszek valamit Krisztustól, ami gyarló emberségemet kiegészíti. A szentség az egyháznak mint misztikus testnek olyan életnyilvánulása, ahol az egyes tag részesedik a fő életében. A SZENTSÉGI JELET A SZENTLÉLEKKEL is kapcsolatba kell hoznunk, mert hatékonysága csak így magyarázható. Azt már jeleztük, hogy Krisztus megdicsőült embersége kívül áll a mi tér-idő létmódunkon, amelyhez a szentségi jel is tartozik. A két létmód között hidat kell verni, mert Krisztus embersége csak így érvényesítheti kegyelemközlő hatását. A két létmódot azonban ne a természet két fokozata vagy emelete módjára gondoljuk el, hiszen a dicsőség állapota egészen természetfölötti állapot. A kettő közötti űrt csak az isteni mindenhatóság hidalhatja át. Krisztus jelezte, hogy maga helyett elküldi a Szentleiket, aki majd őt képviseli, róla tesz tanúságot és az ő művét valósítja meg a történelemben. Az újszövetségi írásokban a Lélek (pneuma) nemcsak isteni személy, hanem tartalmi összefoglalása Isten üdvözítő adományainak, amelyeket Krisztus megszerzett. Egyben ő a biztosítéka annak is, hogy Krisztussal közösségben vagyunk: Akiben 135
