Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A szentségek mint találkozási események

TANULMÁNYOK Gál Ferenc A SZENTSÉGEK MINT TALÁLKOZÁSI ESEMÉNYEK Az utóbbi évtizedekben a liturgikus mozgalom kezdett igazában arról beszélni, hogy az egyház kegyelmi életének központi eseményeit, a szentségeket úgy fogjuk fel, mint a Krisztussal való személyes találkozás helyeit. A háttérben az a gondolat állt, hogy a ke­gyelem közvetlen forrása Krisztus, és ő mint fő, egészen benne él misztikus testében. Ezért a hitből fakadó keresztény élet nem a tárgyi követelmények és az általános igaz­ságok elfogadása, hanem személyes kapcsolat Krisztussal. A cél tehát a szentségek vé­telének és kiszolgáltatásának élményszerú'bbé tétele volt. A liturgikus mozgalom valóban igyekezett megismertetni a szentségek belső természetét és a kegyelem személyes vo­natkozásait. A hangsúly inkább az ember elmélkedő magatartásán volt. Neki kell tudato­sítani a gondolatot, hogy a szent cselekményekben személyesen találkozik Krisztussal; ezért az előkészület lehet ünnepélyesebb, a szándékot jobban befolyásolja a szeretet, és a szentség hatásában is jobban lehetett a Krisztusnak való elkötelezettségre gondolni, mint arra a színtelen megállapításra, hogy a kegyelem növekszik bennünk. Ennek a törekvésnek kétségtelenül megvolt az üdvös hatása mind a szentségek ki­szolgáltatásában, mind a felvételében. Az aszkétikai és lelkipásztori szempontokon túl azonban jelentkeznek a dogmatikai kérdések is, továbbá a lelki magatartás, a szent cse­lekmény hitbeli átélése akkor lesz valódi és teljes, ha az megfelel a szentség belső struk­túrájának. Az ugyanis szép törekvés, ha én nem csupán tárgyi jelekhez akarok közeledni a szentségekben, hanem magához Krisztushoz, de a kérdés az, vajon ő belevitte-e a szentségbe a személyes találkozás kellékeit. Ha például egyes keresztény egyházakban a szentségeket csak úgy tekintik, mint a hit megvallásának jeleit, ott nehezen lehet két­oldalú találkozásról beszélni. Egyházi felfogásban a szentség a krisztusi élet közlése, amit éppen csak Krisztus tehet meg, tehát a találkozás elvét is ebben kell keresni. A TALÁLKOZÁSBAN mindig van valami kölcsönösség, vagyis, ahol a személyek úgy kerülnek össze, hogy egyiknek van a másik számára valami mondanivalója. Ezért a vé­letlen együttlét nem találkozás — és tárgyakkal sem lehet találkozni. A mondanivaló ben­ne lehet a köszönésben, egy mosolyban vagy valamilyen jelben, ami kifejezi az én-te kapcsolatot, vagy a mi-közösséget. A kellemetlen találkozás ennek a negatívuma. Jean- Paul Sartre szemével nézve minden együttlét lehet kellemetlen találkozás, mert a mási­kat úgy tekinthetem, mint aki korlátozza függetlenségemet. Emberi meggyőződés szerint azonban van kellemes és gazdagító találkozás. A személy belső mivolta szerint nem el­különülésre és szembenállásra vágyik, hanem kapcsolatokra, kölcsönösségre, az érté­kek kicserélésére, — vagy közös birtoklására. Az igazi találozás eredménye a tisztelet, szeretet, a gazdagodás. A csalódás ott jelentkezik, ahol az egyik fél nem őszinte, esetleg bezárni, vagy éppen kimutatja önzését. Önmagában az adás-vételt, követeléseink előter­jesztését vagy a jogi ügyletek lebonyolítását nem tekintjük személyes találkozásnak. Ezek lefolyhatnak anélkül, hogy egyik embernek banső mondanivalója lenne a másik számára. Maradandó kapcsolatot csak úgy teremthetünk, ha igyekszünk felemelkedni egymás gondolatvilágához, erkölcsiségéhez és szellemi törekvéseihez. Az imádság a maga ünnepélyességével minden vallásban ilyen törekvést árul el: az ember csak úgy várhat választ a felsőbbrendű hatalomtól, ha megpróbálja azt az ő nyelvén megszólítani. A találkozási vágy tehát benne van az emberben, de azt csak a kinyilatkoztatás dönthet­te el, hogy Isten is akar-e vele találkozni. 133

Next

/
Thumbnails
Contents