Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Varga Mátyás: Kimondani a hitet
KIMONDANI A HITET A hitoktatás útja Daninak „A hitoktatás feladata az, hogy a gyermekek felismerjék: életük története nem érdektelen esemény, mert annak szent történetté kell válnia. Ha ez a cél, akkor nem mindegy, hogy milyen pedagógiai módszereket alkalmazunk.”1 összegzi a francia katolikus püspökök véleményét a G. E. R. Gilson, párizsi segédpüspök szerkesztésében megjelent könyv. A módszer és a tananyag megválasztásának problémájával találja szembe magát mindenki, aki ma hitoktatásra vállalkozik. Nem mintha magyar viszonyaink között bárkinek is a bőség zavarával kellene küzdeni, hanem sokkal inkább azért, mert a II. Vatikáni zsinat után, a korábbi katekézisek kérdezz-felelek világa után nem könnyű az új hang, az új módszerek megtalálása. Jellemző adat, hogy míg az 1977-es római püspöki szinóduson maguk a püspökök is azon a véleményen voltak, hogy nem volna kívánatos új, egyetemes katekizmust készíteni, addig Emilio Alberich 1986-ban megjelent könyvének bevezetőjében2 rámutat, hogy még ma is kb. fele-fele arányban oszlik meg a francia lelkipásztorok véleménye a hagyományos (zsinat előtti) és az új (zsinat utáni) módszerek között. Magyarországon - úgy tűnik — még ennél is jóval nagyobb a hagyományos módszerek híveinek aránya. A papok, a hitoktatók felkészületlensége, a hittankönyvhelyzet nyomorúsága, a konzervatív „megoldások” előretörése meghaladja dolgozatom tárgyát és lehetőségeit. Ezek taglalása helyett próbáljuk inkább áttekinteni az utóbbi évtizedek katekézisének főbb irányvonalait, mert ez elengedhetetlenül szükséges annak megértéséhez, hogy milyen kihívásnak is kell megfelelnünk. A téma feldolgozásában nagyon fontosnak tartom Pierre Moitel előadását3 melyet 1978 decemberében olvasott fel a „Lumen vitae” kateketikai központban. A továbbiakban előadásának a katekézis fejlődésére vonatkozó részét ismertetem. A főbb periódusokat - a francia viszonyoknak megfelelően - ő az időben is behatárolja; ezt én elhagyom, mivel 1945 után Magyarországon (egészen az utóbbi időkig) vallási kérdésekben, azok alakulásában nem a dolgok öntörvényű- sége volt a jellemző. Ezzel magyarázható, hogy az alábbi szakaszokra nálunk nem az egymásutániság, hanem inkább az egymás mellett élés a jellemző. A fejlődés iránya azonban a magyar viszonyok között is ugyanúgy kitapintható. I. Átadni a hitet - katekézis főbb vallási ismeretek átadása az iskolai oktatás módszereivel, az iskola nyújtotta keretek között: egy tantárgy a sok közül... II. A hitre nevelni - az ismeretek átadásáról átkerült a hangsúly a nevelésre, cél: a „tanúságtevő élet”, mely tettekre váltja az Evangéliumot... III. Kereszténynek lenni - a vallástalanul felnőtt fiatalok tájékozódása, amikor megjelennek a hittanórákon, plébániákon csak azért, hogy „megnézzék, mit csinálnak itt”. Általában nem a hit hozza őket ide, hanem a szabad, megértő légkör, vagy egy rokonszenves pap személye - a téma pedig: mit jelent kereszténynek lenni? IV. Megszületni a szónak - itt tartunk most, amikor agyonbeszélt világunkból a hit nyelve tűnt el. „Katekézist végezni ma annyit jelent, mint megadni a szót az embernek, hogy megszülethessen a szónak. Már nem a hitoktató maga mondja ki a hit szavát, mintha ő őrizné annak titkát és tudományát, hanem el kell érnie, hogy mások átvegyék tőle a szót. Elindítani a vitát és a nézetek szembesítését, mindenkinek megadni a szót, hogy a csoport a maga nyelvén alakíthassa ki a saját hitvallását: ebben áll ma a katekézis.” 124
