Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fodor András: Egy ifjúsági lelkipásztor gondjai és örömei
TEOLÓGIA l-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Fodor András EGY IFJÚSÁGI LELKIPÁSZTOR GONDJAI ÉS ÖRÖMEI Úgy gondolom, nem valami elméleti eszmefuttatásra van szükség ebben a témában, hanem gyakorlatból kiemelt példákra, hogy tanuljunk egymástól. Tehát nem panaszként és nem dicsekvésként írom, amit írok, hanem egyszerűen tapasztalatként, hogy tudjunk egymás próbálkozásairól és lelkesítsük egymást. 1971-ben kezdtem papi működésemet. A teológián tanítottak minket arra, hogy hogyan foglalkozzunk a gyerekekkel, szó esett az öregek, betegek gondozásáról is. Az ifjúsági lelkipásztorkodás azonban nem szerepelt a teológia tantervében. A hatvanas évek második felében már alakultak itt-ott ifjúsági csoportok. 1971-től Nagymaros is sokat emlegetett név lett az ifjúság körében. De ezeknek - úgy látszott akkor - sem egyházi, sem állami vezetőink nem örültek. Voltunk néhányan egyházi iskolában végzettek, akiknek volt bizonyos tapasztalatunk a nyári táborokról, a kirándulások embert, közösséget formáló erejéről. Ezért már a szemináriumi évek alatt a nyári szünetekben teológustársainkkal és más ismerős fiatalokkal elmentünk egy-egy hétre a hegyekbe. - Amikor újmisés papként az első szolgálati helyemen (Asotthalom) szorgalmaztam az iskolai hitoktatást és ifjúsági csoportot is alakítottam, a szegedi hatóságok felvilágosítottak - szó szerint idézem: „Fodor úr, tudjuk, hogy csődöt mondott a nevelésünk, de nem hagyjuk, hogy maguk neveljenek.” Úgy gondolom, nagyon sok ifjúsággal foglalkozó lelkipásztor tudna hasonló élményekről beszámolni. Személyes élménnyel csak azt akartam megmutatni, hogy az elmúlt negyven esztendő alatt sok mindent megtettek azért, hogy ma ne lehessen erről a témáról - az ifjúság és az egyház - beszélni. A magyar egyház kezéből igyekeztek minden eszközt kivenni, amivel elérhette volna az ifjúságot. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy jelenleg olyan a kép, amilyen. Az a csoda, hogy még vannak fiataljaink. Ez a tény Isten különös kegyelmén kívül azoknak a lelkipásztoroknak köszönhető, akik a súlyos nehézségek közepette is fontosnak tartották az ifjúsággal való foglalkozást. Ennek érdekében ki kellett menniük a templom falain kívülre, mert az ifjúság a falakon belül nem volt elérhető. Nem beszélve arról, hogy a falakon belüli élet nem is volt olyan vonzó, hogy a fiatalok oda bekívánkoztak volna. Ezzel kapcsolatban is egy személyes élmény elevenedik fel bennem. - 1975-ben betegség miatt néhány hetet pihennem kellett. Ekkor a saját napi miséimen kívül elmentem néhány szentmisére. A vasárnapi misék alatt azt kérdeztem magamtól: ha nem lennék pap, mit adnának nekem ezek a szentmisék? Végig tudnék-e hallgatni egyet is? Nagyon elszomorító volt a kép. A miséző papok általában ledarálták a miseszövegeket. A beszédek pedig mindennek nevezhetők voltak, csak igehirdetésnek nem. Ez a megállapítás nem paptestvéreim elmarasztalása akar lenni. A személytelen, közösség nélküli élet nem képes sodró erővel bírni. Az a csoda, hogy egyáltalán szolgálatban maradtak ezek a papok, akik hosszú időn át nem tapasztalták a közösség igényét, hogy szükség van szolgálatukra. Az élmény mintegy látomás erejével hatott rám. Ismertem már érdeklődő, kereső fiatalokat és szinte úgy láttam, hogy az egész magyar ifjúság ilyen. Ismertem az evangéliumot, ami egyedül képes ezt az érdeklődést kielégíteni. És ismertem a magyar egyházat, amelynek feladata lett volna a fiatalok örömére meghirdetni ezt az evangéliumot. Láttam, valahogyan kapcsolatba kellene hozni egymással a kettőt. Ha a lelkipásztor megtapasztalja a fiatalok érdeklődését, képtelen ellenállni a sürgetésnek, hogy táplálja őket -, és azonnal értelmet nyer papi mivolta. Ha a fiatal úgy ismeri meg a lelkipásztort és az egyházat mint akinek mondanivalója van számára, le se lehet vakarni róla, nem hagy nyugtot neki addig, amíg meg nem találja a maga helyét és feladatát az evangélium szolgálatában. 47
