Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - KÖRKÉP - Mészáros István: Katolikus iskoláink nevelőmunkája 1920-1948 között
kezdődő és a felnőttséget is átívelő fejlődést vizsgálva elővételezte a később mások által kifejtett és nemzetközileg igen népszerűvé vált „permanens nevelés” elvét. Tudományos igényessége azonban nem akadályozta meg a szerzőt abban, hogy szövegét át- meg átszője a nevelés konkrét gyakorlatára vonatkozó gyakorlati, tapasztalati jótanácsaival. HATÁSRENDSZER TÖBB IRÁNYBÓL. Jól kidolgozott katolikus pedagógia állt tehát a katolikus nevelők, a katolikus iskolák rendelkezésére a két világháború közötti időszakban. A katolikus iskolákban ez a nevelési hatásrendszer vette körül a tanulókat a tanítási órákon s azokon kívül is. De a nevelés mindennapi gyakorlatát, a nevelők munkáját számos más transzpozíciós csatorna is segítette. A katolikus nevelők egyik legfőbb támasza e téren a katolikus ifjúsági sajtó volt: a katolikus nevelés elveit közvetítette a különféle életkorú fiatalokhoz a Zászlónk, a Nagyasszonyunk, a Kispajtás s más folyóiratok. Ebbe az irányba vitte a fiatalok érdeklődését az erős pedagógiai töltésű, de megfelelő szépirodalmi szintet is elérő katolikus ifjúsági novella- és regényirodalom. Radványi Kálmán, Orbán Dezső és mások munkái a XX. századi magyar ifjúsági irodalom egészének értékes színfoltját képviselték. Végül a katolikus nevelés sokoldalú-sokszínű hatásrendszerének fontos színterei voltak az ifjúsági egyesületek: a Mária-kongregáció, a Szívgárda, s más ifjúsági „hitbuzgalmi” csoportok. A katolikus nevelés számára igen fontos bázist jelentett a cserkészcsapat, a Fiatal Magyarság mozgalma. Kodály nagyszabású kezdeményezésének, az Éneklő Ifjúság-mozgalomnak a derékhadát a katolikus iskolák alkották, s ennek nyomán a katolikus nevelés is gazdagodott: nevelőik és tanulóik számára sodró erejű esztétikai és közösségi élményeket nyújtva ráirányította szívüket-lelküket s értelmüket az igazi magyar népművészet értékeire, elmélyítve bennük a helyes népismeretet, az igazi hazafiságot, közösségi érzést, valós magyarságtudatot. Mindez visszahatott a szorosabban vett iskolai-tanórai nevelésre is. EPILÓGUS. A katolikus iskolai nevelés szakemberei tehát egybehangzóan kifejtették a két világháború közötti időszakban: a nevelés ideálja a teljes ember, az „egyetemes” ember, az „isteni" ember. Ez a növendékek (és a nevelők) számára a megközelítendő cél. A fiatalok feladata, hogy - alapos-reális önismeret alapján - komoly önépítő munkával s nevelő segítségével hozzák felszínre az összes, bennük lévő szellemi, lelki és testi értéket (nemcsak az értelemmel kapcsolatosakat!), sajátítsák el a környező szűkebb-tágabb világ, az emberi-társadalmi környezet s a természet minden értékét, szépségét, éljék az ember teljes életét. Ez a teljesség, egyetemesség a külvilágra vonatkozóan természetesen relatív: az értékek teljességére vonatkozik, mindarra tehát, ami képes az emberi jellemet fejleszteni. A keresztény etikán alapuló jellemnevelés adja meg a katolikus pedagógia sajátos jellegét. S ebben ez is lényeges tényező: belső igény kialakítása az egyéni önfejlesztés során elsajátított és felhalmozott értékek mások számára, mások érdekében, a szűkebb-tágabb közösség javára való érvényesítésére. S ez a katolikus „paedagogia perennis”: embertől emberig, Istentől Istenig vezető, időtálló emberi értékeket felszínre hozó és szétosztó dinamikus folyamat. Főként az 1930-as évek elejétől kezdve a katolikus iskolákban a hagyományos vallási és ezen alapuló erkölcsi nevelés, valamint az ugyancsak hagyományos értelmi fejlesztés közegébe jelentős új hangsúllyal ötvöződött az esztétikai és a testi nevelés; a tanítás-tanulás folyamatában pedig újként jelentkezett a cselekedtetés (a „munkáltatás”), a problémamegoldó gondolkodtatás különféle módszertani változatai. A vallási nevelésbe új színt hozott az 1930-as években már sok helyütt megjelenő liturgikus nevelés. S a két évtized társadalmi mozgásaitól ösztönözve az 1930-as években a modern, helyes magyarságtudat alakítása éppen úgy a katolikus nevelés egyik fontos szférája lett, mint a „szociális" nevelés, vagyis a korszak égetően aktuális magyar társadalmi kérdéseivel való foglalkozás a nevelés keretében. 30
