Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bárdosy Éva: Mindeg egyszerűbben szeretni - A "Caritas Collectio" kincsei
Adva van több százezer rokkant személy az országban - hívő vagy még nem hívő, sohasem kérdeztük- akik elsősorban azt várják, hogy valakihez tartozzanak. Legyen „emberük”. Egymás „embereivé” kell válnunk tehát. Ez a feladat. És az eszközök? Egy 142-nyi, könyvekkel, kiállítási anyaggal telezsúfolt kis szobában folyt ez az alakuló megbeszélés. Ezek voltak az eszközök. Műtárgyak, ritka értékes dokumentumok és könyvek. De szállítóeszköz, közösségi helyiség, olyan terület, ahol ezek a tárgyak elképzelésünk szerinti feladatukat betölthetnék - még nem igazán infrastruktúra - nincsenek. Az egyház kincseinek azonban a vértanú diakónus óta a szegényeket, a „hátrányos helyzetűeket” tekintjük. „Szeretettel kopogtatok” kezdetű levelekkel jutottunk be mozgássérült-intézetekben élő, vagy családban gondozott „kincseinkhez” és pártoló tagjainkhoz. Szociális szerzetesotthonokban élők, családok, főleg nagycsaládok: korántsem a fölöslegből adakozók adományai futottak be csekkszámlánkra. Építkezni szerettünk volna, és az ezzel járó hihetetlenül sok huzavona rengeteg energiába került. Ezek a huzavonák és küzdelmek mégis építették, eggyé kovácsolták családunkat. Mert a munka teljesen eszköztelenül is megindult. Rendszeresen találkoztunk azokkal, akik kopogtató levelünkre közénk kívánkoztak. A földszintes kápolna egyszerű falai, szentmise, közösségi élet, agapé várta őket. - A gyűjtemények közös munkával való feldolgozásától, a kiállítások megnyitásától, az ott végzett felelősségteljes feladatok elvállalásától reméltünk anyagi önállósulást, amelyre mégiscsak szükségünk volt, hogy: - egyre többen juthassanak el hozzánk (mindenki, aki szeretne) - legalább olykor „napközi foglalkozásokra” fogadóképesek legyünk: étkeztetésre, kísérésre állandó munkatársaink lehessenek. Természetesen nemcsak anyagi önállósulást reméltünk, hanem inkább azt, hogy egy ilyen könyvekkel, dokumentumokkal, a kultúra értékeivel: Istentől nagyra becsült emberi alkotásokkal kibélelt környezetben mindenki ráébred arra, hogy értékes vagyok és érdemes megpróbálni mindent, ami csak telik tőlem. Örömmel olvastunk olyan mozgássérültekről, akik az emberi teljesítőképesség határán valósággal túljutva, „emberfeletti” alkotásokat hoznak létre. Denis Legrix, aki karok és lábak nélkül született, „két intézetet alapított gyógyulóknak és betegeknek, fogyatékosok rehabilitálására. Sok millió frankkal három otthont épített idegbetegeknek és egy tanácsadó helyet segítségre szorulóknak” (Henri Boulad: A szenvedés teremtő energiája = A szív okossága, Ecclesia, Bp. 1988. 163. o.).-Joni Eareckson történetét (különösen, mióta vendégünk volt) hazánkban is sokan ismerik. Anton Gots mozgássérült faluja Altenhofban... És még sorolhatnánk. Tagjaink között is vannak ilyen emberfeletti módon Isten akaratát teljesítő személyek, akiknek élete a szentség erejével nyűgöz le. A másokra rászorultság másodpercenként alázatra szoktató boldogságához („Boldogok a lélekben szegények”) az értékesség nélkülözhetetlen tudata társul. Ezért lenyűgöző. Természetesen azt is megértjük, hogy mozgássérült társaink többségében mégis szomorúak. Sokszor eluralkodik bennük a tehetetlenség érzése. Depresszió fenyegeti őket. Vagy már nem is csak fenyegeti. Ilyenkor kellene „emberükké” válnunk. Egy fájdalmas szülési folyamattal világra segíteni bennük az alkotás, az aktivitás, a teljes életet élni akarás elhatározását. „Egy édesanyának polio-invalid gyermeke van, gipszelve, mankóval. A gyerek elesik és eleve azt hiszi, hogy egyedül nem bír fölkelni.” - olvassuk ugyancsak H. Boulad könyvében (i. m. 209. o.). Az anyának nyilván nehezére esik nem segíteni azonnal, de mégsem segít. Kelj föl - mondja szeretettel többször is. Mindaddig, amíg a gyerek küszködve valóban föláll... mindkettőjük nagy-nagy örömére! - Előfordulhat, hogy az édesanya nemcsak pedagógiai tapintatból nem tud segíteni. Hanem azért sem, mert nagyon gyönge, túl gyönge a felnőtt gyerek fölsegítéséhez. Olyankor még több türelemre és akaraterőre van szükségük, hogy „eszköztelenségük” ellenére talpra álljanak. Ezt a tehetetlenséget akkor éljük át leginkább, amikor jogos, de számunkra 247
