Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Brückner Ákos: "Nemcsak szóval, hanem erővel..." (A cselekvő szeretettel egybeötvözött igehirdetés és hitoktatás néhány szempontja)
eszközölt (igehirdetéssel), hanem az élet tanúságtételével is-erővel, mély meggyőződéssel is -, és a közösség mellette állásával (mert többes számban ír, Szilvánusz és Timóteus nevében - sőt a Szentlélekkel együtt!). Ez az evangelizáció olyan áldott volt, hogy az apostol elismerhette címzettjeiről: .....minden hívő példaképévé lettetek. T őletek kiindulva terjedt el az Úr szava... Istenbe vetett hitetek mindenütt ismeretes lett... Bennetek is hatékonynak bizonyult...” (1Tesz 1.7,8; 2.13). Azokat, akik befogadják ezt a teljes - hármashangzatú - igehirdetést, az Apostol Istentől szeretett testvéreinek nevezi, választottaknak mondja és nem győz hálát adni értünk Istennek.- 2. Nekünk hasonlóképpen tudatosan kell keresnünk azt, hogy igehirdetésünk és hitoktatásunk ilyen teljes skálájú evangelizáció legyen: „az élet, a szó, a közösség tanúságtétele.” Ha ilyen, akkor bízhatunk abban, hogy a mi szolgálatunk is megtermi az ősegyházéhoz hasonló gyümölcseit. „Nem nyugodhatunk bele az olyan tényékbe, hogy például a felebaráti szeretetről tartott jó hittanóránk után és ellenére a gyerekek nem látogatják meg beteg hittanostársukat; hogy az apostolok meghívásáról elmélkedő homiliánk nyomán nem kezdik el kutatni fiataljaink, vajon nincs-e papi, szerzetesi hivatásuk. Valahol erőtlenek, terméketlenek kapcsolataink, valamiképp beteg a mi kultúrövezetünkben az emberben az emberi, valahogy „nem jön össze” az érdeklődés, a vállalkozó kedvű odaadás, a cselekvés bátorsága és bizalma, az értékrendhez igazodás szabadsága. A magától értetődő, spontán, friss reagálás ritka jelenség. Zsúfolt, túlprogramozott, nem egyértelmű világunkban hozott bizalmatlansággal, védekező magatartással fogadják sokszor a mieink is tettre késztető szavainkat és példánkat. Mégis felüdíthet olykor az Istent keresők lelki szomjúsága, igényessége. Látványosan a neofita, frissen közénk tért testvéreink esetében. Az, aki előítélet nélkül, a lemaradottság alázatával hallgatja az evangéliumot, gyakran igen készséges a szeretetre. A beigazolódott hit tapasztalata és öröme pedig tovább erősíti őt, hogy hitét cselekvőén élje meg (vö. Mt 7,24-27). Érdemes odafigyelni rájuk, hiszen nyíltan feltett elementáris kérdéseik, meglátásaik és odaadásuk áthatja a többieket is. Lehet, hogy skatulyázó szemléletünknek gondot jelent besorolásuk a hittanközösségbe, felnevelésük a kívánatos szemléleti szintre, mégis jó volna empatikusán átéreznünk félelmeiket, a Szenttől való megrendülésüket, bizonytalanságérzéseiket. Századunk olyan vallomásanyaga segíthet minket - s bizonyára a katolikummal ismerkedni akaró említett testvéreinket is -, mint Thomas Merton „Hétlépcsős hegy”-e, vagy André Frossard vallomása saját megtéréséről. Mindenesetre, szép tényeket sorolhatnék fel egyházközségünk mai életéből is arra, mennyire „motorunkká” lett nem egy ilyen mostanában közénk kerülő fiatal: elsőnek jelentkezik a fogyatékosok nyaraltatására, egy vendégeskedő énekkar szolgálatára. Gyakorta elmondjuk az utóbbi időkben: „még ilyet - ilyen életes odaadást - nem tapasztaltunk meg az elmúlt évtizedben!” Egyházunk ősi tapasztalata ugyanakkor figyelmeztet, hogy a neofita könnyen kifulladhat, s néhány hónap vagy év „mézes” ideje után az Úrtól neki is odaajándékozott keresztje vagy saját hangulatingadozásai miatt megtorpanhat. Mellette kell tehát maradnunk.- 3. Az esetek többségében a tevékeny szeretetre csak számos útegyengető lépésen át próbálkozhatunk elvezetni másokat. Mintegy meg kell „gyógyítanunk” (vö. R. Zerfass: Emberséges lelkipásztorkodás), emberibbé kell nevelnünk magunkat és egymást ahhoz, hogy a konzumszemléletből a keresztény életvitel odaadásáig eljussunk. Amikor a következőkben ennek a folyamatnak néhány - igazán a valóság, a kipróbálás fedezetével leírt - szempontját megemlítjük, mélységesen igazat adunk VI. Pál pápának, aki a szavak ellen immunizált emberről ezt mondja. „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is... Az Egyház elsősorban magatartásával, saját életével evangelizálja a világot...” (EN 41.). Hogy a tanúkat kortársaink egyáltalán észrevegyék, a következő szempontokat érdemes képviselnünk, és - mint a cselekvő szeretet megannyi létrafokára - a ránk bízottakat ezek vállalására nevelnünk is. 232
