Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)

1989 / 4. szám - KÖRKÉP - Giczy György: Az ember születése

gából születő kapcsolatok nem kell hogy gúzsba kössék az embert, s nem is pusztán a sebek begyógy ítására szolgálnak, hanem újabb lehetőségeket hordoznak, mégpedig a szeretetből származó szabadságét. Ezen az egyre nagyobb távlatokat magába ölelő horizonton találkozhatnak a segítségre szorulókkal a segíteni kész emberek. Ha befejezetlenek vagyunk és önmagunk szüntelen formálására ítéltek, akkor a folytonos újjászületés és teremtés lehetőségét is hordozzuk. És így segítjük világra egymást is szüntelen. Rászorulva betegjeinkre és öregjeinkre. Hiszen a szeretet és a szenvedés egysége a legsúlyosabb emberi realitás (Jean Lacroix): szenvedés nélkül még az Isten se tudna tartósan dialógust folytatni az emberrel. Aki azonban mindenben hasonló lett hozzánk, nyomorúságainkat is viselte engedelmesen egészen a kereszthalálig, nemcsak sorsunkban akart osztozni, hanem szabadság-üzenetet is hozott. Semmi sem fejeződhet be anélkül, hogy újabb lehetőséget ne rejtene magában. Az egymáshoz tartozás felismerése szinte fölöslegessé teszi az áldozatosan adakozó és az alamizsnát kérő lényegbe vágó, rangsorolást föltételező megkülönböztetését. Hiszen a szenvedőben magának Istennek adunk, s nem adhatunk másból, mint az övéből. Mert mindannyian Isten kegyelem-kenyerén élünk. S egyáltalán, ki tesz többet a másikért, aki áldozatosan adja, vagy aki alázatosan elfogadja? Olyan épület ez, vagy inkább katedrális, amelynek szentélyében egyetlen oszlopra nehezednek a falak tartópillérei. Igaza van Hamvasnak: „Mindnyájan nyomorékok vagyunk, még érzékenységünk is egyfajta betegség. A szó ma erre az, hogy allergia. Az allergia egy szerv vagy szervek, vagy a bőr, vagy az idegrendszer patológ túlérzékenysége. Valami, ami a normális létezés nélkülözhetetlen feltétele, így válik bennünk defektussá. Csak a rinocéroszbőr és az allergia között választhatunk.”

Az emberré Jett, magát odaajándékozó Isten nem akarhat kevesebbet tőlünk önmagunknál. Úgy látszik azonban, hogy egymásnak sem adhatunk ennél kevesebbet. Hiszen ő éppen embertársainkban közelít felénk. Emberré lett, hogy felismerhesse magát az emberben - emberré lett, hogy egymásban felismerhessük Őt. S még nem is a világban uralkodó erők vektorai szerint rendezte el a dolgokat, hanem hatalom és dicsőség nélkül jött el, hogy az elesetteket fölemelje, a szomorúakat vigasztalja, s a tudás gőgje elé helyezze a tudatlanságot, a törvény megtartói elé a bűnöst. Volt gyermek és vándorprédikátor, majd államellenes tevékenységért elítélt bűnöző. Ennek jogán követeli, hogy ha egyszer Benne felismertük az Isten Fiát, akkor ismerjük fel őt az elesettekben, a társadalmi lét perifériájára szorultakban, a magukra hagyott szenvedőkben.

Mindez nem pusztán meghökkenteni akarja az embert. Nem is csak relativizálni ezt a látszólag jól fölépített, szokásokkal és törvényekkel védelmezett világot. Inkább egy új lehetőségre akarja fölhívni a figyelmünket. Talán arra, hogy a bűnösök nem is olyan rosszak, s az igazak nem is olyan jók.

Ancsel Éva egyik írásában Malamud „A segéd” című regényét elemzi, melynek főszereplője egy semmirekellő, éhenkórász csavargó, aki azonban élete végéig őriz egy gyermekkori történetet Szent Ferencről. „Nagy ember volt - mondja róla -, nemcsak azért, mert madarakhoz beszélt, hanem mert mindenét elajándékozta.” „Örömét lelte a szegénységben.” Frank Alpine azonban nem tudja úgy szeretni a szegénységet, mint Szent Ferenc, ezért lop. Élénk képzeletében mégis ő maga és Szent Ferenc sűrűn fölcserélődnek. „Tudásnak és vágynak, vagy inkább reménytelen reménynek” - írja Ancsel elemzésében - „ez a jelenléte és találkozása... az ember lényegi aszimmetriájára vall. De arra is, hogy nincs fatálisán korlátok közé zárva: ha másként nem, hát éppen tudása s bár elérhetetlen vágyai által saját esendősége fölé emelkedhet. - Elnéző és együttérző humorral ábrázolja hősét az író, mégsem nevetünk. Mert vajon nem él-e minden esendő, Frank Alpine-hez hasonlatosan könnyelmű, vétkektől nem mentes halandóban az az erejéhez hozzá nem mérhető, se tetteivel, se életével meg nem alapozott szertelen vágy, hogy hozzájusson mindennapi kenyeréhez, szerelméhez, öröméhez is, mindazonáltal legalább távoli rokona lehessen Assisi régi lakójának, kollektív emlékezetünk Szent Ferencének?!”

208