Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fila Béla: Igehirdetésünk prófétai jellege és követelményei
tanúságtétel, ő van jelen az igehirdetésben, tulajdonképpen ő ennek a tárgya. Jézus nemcsak gondolatait, követelményeit tárja elénk, hanem önmagát, szeretetét közli velünk. Végeredményben maga Jézus szól hozzánk az igehirdetésben. A Szentlélek erejével és közbenjárásával hirdeti az egyház az Igét, akit maga Jézus küldött el egyházának, hogy teljesíthesse feladatát. Kezdetben különösen kidomborodott az igehirdetés sajátos karizmája, az igehirdetés karizmatikus funkció volt (1 Kor 12,4-11; Róm 12, 6-8). A Szent Pál által alapított egyházközségekben szembeszökően megjelennek a különböző karizmatikus tevékenységek; az apostoli, a prófétai, a tanítói funkciók. Az egyház igehirdetői teljes egészében tudatában voltak karizmatikus-prófétai szerepüknek. Isten Szava, Igéje az üdvtörténelem folyamán megjelent mint teremtő Szó, mint törvényhozó és mint prófétai Szó. Minden erőteljes és hatékony igehirdetés hátterében mind az igehirdető, mind a hallgatók sejtették, hogy a Lélek ereje, a prófétai küldetés inspiráló erőként jelen van. Az Ószövetségben több mint kétszázszor felharsan a „szólott Jahve” kifejezés. De az Újszövetségben is eleven és hatékony a prófétaság szelleme. Keresztelő János igehirdetése prófétai jellegű volt. Jézus prédikációiban is megjelenik a prófétai szó sajátossága (pl. jajkiáltások, az eszkatologi- kus beszédek). Ml A PRÓFÉTAI JELLEG? A prófétaság eredetét és lényegét a kinyilatkoztatás tényében és módjában kell keresnünk. Isten kinyilatkoztatta önmagát, közölte az emberiséggel üdvözítő szándékát, Jézus Krisztusban akarta véghezvinni a dicsőítés és az üdvözítés művét. Ez a kinyilatkoztatás eseményben, szóban történt úgy, hogy az eseményeket megvilágítják a szavak, amelyek viszont az eseményeken alapulnak. A szóbeli közlés általában valóságos történelmi eseményekre vonatkozik, azok értelmét magyarázza. Ténylegesen ez az esemény-szó kinyilatkoztatás a prófétákon keresztül történik. A közvetlen, tévedhetetlen megragadási és közlési mód alkotja a prófétaság lényegét. Ezért nevezik a prófétákat „látóknak”, „megvilágosítottaknak” és „beszélőknek”. Tárgyilag a próféták az emberiség üdvössége érdekében isteni titkokat, a történelem értelmére vonatkozó magyarázatokat, a jelenben és a jövőben bekövetkező eseményeket, orákulumokat, jövendöléseket, fenyegetéseket, ígéreteket rögzítettek és közöltek. Formailag úgy közölték az élet, a történelem igazságait, hogy azok közvetlenül összefüggenek az örök élet igazságaival. Külön részesedtek a próféták a sajátos prófétai fényben, a természetfeletti megismerés egyik módjában; ennek a fénynek az erejében közvetlenül fölfogták és megértették az örök élet igazságait, és azokat tévedhetetlenül közölték. Igen jelentős az, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat, az üdvösségre vonatkozó tanítást közvetlen érintkezésből merítették, közvetlen forrásból, isteni hatásból kapták és teljes bizonyossággal közvetítették. Míg a hitnél csak a közvetett érintkezés lehetséges a kinyilatkoztatás forrásával és a bizonyosság is közvetett, az isteni tekintéllyel rendelkező egyház közvetíti a híveknek a kinyilatkoztatás igazságát. A PRÓFÉTAI IGEHIRDETÉS. A próféták nemcsak közvetlenül érintkeztek az önmagát és szándékát kinyilatkoztató Istennel, hanem tévedhetetlenül tovább is adták Isten népének az üzenetet. Igehirdetésükben lényeges elemek vehetők észre; a megbízatás, a meghívás, a hallgatók erőteljes megszólítása és fölszólítása, a súlyos isteni üzenet, az elfogadás és az elutasítás félelmetes alternatívája. Az igehirdetés tartalma és módja közvetlenül elárulja, hogy itt Isten szól, ő lép közbe, személyesen közli szándékát és akaratát, és igen magas személyi-erkölcsi követelményeket támaszt a hallgatósággal szemben. Általában drámai erővel robban be minden prófétai igehirdetés. A próféta szava erős, belsőleg igen erős, szinte érezhető, hogy vállát, szívét roppant titok nyomja. Csak azért tud olyan hatásosan beszélni, mert előzőleg figyelnie kellett az isteni megnyilatkozásra. Mielőtt megszólalt, már teljesen meg kellett adnia önmagát az isteni megnyilatkozás előtt. Néha fájdalmasan, néha alázatosan adja meg magát a próféta az őt legyűrő eseménynek. Még ha dühös és fenyegető is, a szíve mélyén azonban szeretet és irgalom van, mert Istennel azonosult, aki a megmentő és szabadító igazság hirdetését bízta rá. Félelem, elégtelenség, alázat, menekülni-aka185
