Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Jelenits István: Az apostoli egyház prófétái - Szent Pál leveleiben
közösség, s minden megkeresztelt ember részese az egyetemes papságnak. Az előbb elmondottak alapján azt is lehetne mondani, hogy az egyház prófétai nép, prófétai hivatásának a maga módján minden keresztény ember részese. P. Poucouta a Jelenések könyvének vizsgálata alapján épp erre a következtetésre jut (La mission prophétique de l’Église dans l’Apocalypse johannique, Nouvelle Revue Théologique 110 (1988) 38-58): „Ily módon a Jelenések könyve kijelenti, hogy minden kereszténynek prófétai küldetése van” (i. m. 55). „Egy teljesen felfordult világban az egyház küldetése a virrasztóké, akik égő lámpással ébren maradnak, és ébresztgetik a többieket. Az egyház teli torokból világgá kiáltja felháborodását és haragját a rossz ellen, de ennél is nagyobb erővel hirdeti reményét, amely a Bárány győzelmes és ragyogó jelenlétéből fakad” (57). Amint azonban a hívek egyetemes papságának ténye nem zárja ki azt, hogy Krisztus egyházában némelyek másféle módon is papok legyenek, úgy a keresztények közös prófétasága mellett is megfér egy különös prófétai küldetés, amely nem minden Krisztus-hívőnek osztályrésze. Az evangéliumból is kiderül ez: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! A prófétáknak sírboltot építtek, az igazak síremlékeit feldíszítitek, s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők a próféták vérének ontásában. Ezzel magatok is megvalljátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai. Töltsétek csak be atyáitok mértékét!... Nos, prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok. Közülük némelyeket megöltök és keresztre feszíttek, másokat megostoroztok a zsinagógában, és városról városra üldöztök...” (Mt 23, 29-34). „Ebben a prófétai vádbeszédben - írja Cothenet - Jézus jellemzi annak a tanúságtételnek különböző formáit, amellyel küldöttei a hitre nem hajlandó Jeruzsálemnek tartoznak: a nép bűneinek nyílt föltárása (vö. Szent István beszédét az ApCselekedeteiben), az isteni bölcsesség titkainak bemutatása (ez a „bölcsek” dolga a Dániel-könyvben), a Törvény helyes értelmezése (vö. Mt 13, 52). Nem állítjuk, hogy a szolgálatok teljes felsorolását találjuk meg itt, de az egyértelműen kiderül ebből a szövegből, hogy Jézus egy új prófétaságnak és egy új tanítói küldetésnek forrása” (i. m. 1271). Ha pedig időrendben követni akarjuk ennek a speciális prófétaságnak útját az apostoli egyházban, Szent Pál leveleinek, illetőleg a páli levélkorpusznak ide vonatkozó adatain kell végigszaladnunk. Az Újszövetség legelső könyvében, a Tesszalonikiaknak írt első levélben már található egy intelem a prófétaságot illetően: „Ne oltsátok ki a Lelket, a prófétai beszédet ne vessétek meg. Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, tartsátok meg, mindenféle rossztól óvakodjatok” (5, 19-22). A levél egyik központi kérdése, hogy mikor is várható Krisztus második eljövetele. Vajon ezzel kapcsolatos a prófétai beszéd, amiről itt szó esik? Ki tudja? A levél záradéka előtt olyan téma is szóba kerülhet, aminek nincs köze a korábbiakhoz. Mindenesetre a tesszalonikiak szembe találkoztak pneumatikus tényekkel, s Pálnak bátorítania kell őket, hogy legyenek irántuk nagyobb bizalommal. Úgy látszik, a prófétaság jelenségei nem kapcsolódnak egy-egy karizmatikus személyhez, hanem inkább hol ebből, hol abból törnek elő, mert Pál nem a próféták megbecsülésére buzdít, hanem a prófétálás tiszteletére. Bátorítása akár arra is utalhat, hogy aki magában efféle indíttatást érez, ne rettenjen meg tőle, ne fojtsa el. Ugyanakkor jelentkezik már a felülvizsgálat igénye is. Mi ennek a mércéje? Majd a későbbi levelekben világosabban kifejti Pál. A sok „ne” között egyetlen pozitív felszólítás hangzik el: „ami jó, tartsátok meg". Mit jelent ez? Alighanem annyit, hogy a megbízható prófétai beszédnek a gyakorlati életben kell gyümölcsöt hoznia, (vö.: Traugott Holz kommentárját EKK XIII: Benziger, Neukirchener Víg. 1986. 258-262). A nagy Pál-levelek közül a Korinthusiakhoz írt első levél különösen sokat foglalkozik a prófétaság témájával. Minden jel arra mutat, hogy a korinthusiak különösen érzékenyek voltak a pneumatikus tapasztalatokra. Itt nem attól kellett félni, hogy „elfojtják” magukban a Lelket, vagy hogy idegenkedve veszik tudomásul a közösségben fölhangzó prófétai beszédet; inkább az ellenkező véglet fenyegetett, a pneumatikus tapasztalatok túlértékelése, öncélú hajhászása. Ez a kérdéskör nem ok nélkül igényel bővebb kifejtést, az egész témának nagy jelentősége lehetetett a korinthusi 147
