Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Rózsa Huba: Prófétai karizma és küldetés az Ószövetségben
tanításuk, még koruk vallási állapotainak kritikájában is, mindig Izrael üdvösségét és jövő fennmaradását tartotta szem előtt. Isten szavát közvetítették, amely mindenkor útmutatásul szolgált Izrael közösségének. Ezért őrizték meg a prófétai igehirdetést, mint megújulást jelentő hagyományt a jövő nemzedékek számára. Végigtekintve a próféták tevékenységén, kapcsolatain és helyzetén az Ószövetségben, vizsgáljuk meg, milyen következtetéseket vonhatunk le ebből a prófétai karizma ma is aktuális kérdésében. - A prófétákra való bármely hivatkozásnál meg kell őrizni a küldetésükben érvényesülő kényes egyensúlyt, hogy egyszerre képviselik a Jahve-hit folytonosságát és az általa közvetített isteni kinyilatkoztatás újdonságát. Jelentőségüket csak Isten népében - Izraelben - betöltött helyzetükben lehet fölmérni. Helytelen lenne azt mondani, hogy a próféták a Jahve-hit kizárólagos képviselői, mert ennek letéteményese az Izraelnek adott kinyilatkoztatás egésze, amint a szentírási kánon is bizonyítja, egyesítve a különböző hagyományokat. A Mózestől örökölt hit áramlatában álltak, amelyet ugyanakkor páratlan magasságra emeltek. A próféták és a többi hagyomány egységét az Újszövetség is vallja: a megdicsőülés hegyén Jézusról Mózes és Illés együttesen tanúskodnak. A prófétai küldetés alapvetően az üdvösségre irányult. Meghívásukban az üdvözítő Istent tapasztalták meg, aki az embert üdvösségre hívja, de tudták, hogy a meghívott- ság felelős elkötelezettséggel jár. Igehirdetésükben a kortársak felé irányuló kritikájuk az elkötelezettség hiányát fedi fel, és a kilátásba helyezett ítélettel a megtérésre akarnak indítani. De arról is meg voltak győződve, hogy Isten szándéka az üdvösség, ezért a próféták ismételten hirdetik Izrael helyreállítását (prófétai könyvek szerkezete: ítélet Izrael felett - ítélet a népek felett - üdvösség). Vigasztalnak Isten bocsánatával és a jövő üdvösség jóhírével a nagy nemzeti katasztrófák idején. Egyoldalú lenne tehát a prófétai küldetés és igehirdetés lényegét a kortárs Izrael kritikájában keresni. A prófétai karizma túlzó hangsúlyozása azt a látszatot kelti, mintha ők lettek volna Jahve szavának egyedüli közvetítői. Ismét hivatkozni kell a fentiekben kifejtett tényre, hogy Jahve lelkének adományában részesültek a bírák, a királyok és a bölcsek is. így tehát a prófétaság Jahve lelke tevékenységének csak egyik megnyilvánulása. Az újszövetségi prófétaság is az egyházban tevékeny Szentlélek egyik adománya a sok között (1 Kor 12). A próféták Izrael történetének egy meghatározott korszakában tevékenykedtek. Isteni meghíváson alapuló kinyilatkoztatásközlésük azonban igehirdetésük révén továbbra is jelen van. De a Deuteronomiumból láttuk, Izrael lényegéhez tartozónak vallotta a prófétaságot, ezért várta, hogy a végidőben ismét megjelenik az élő prófétai szó. Krisztusban valóban beteljesedett ez a végidőbeli remény, amint a názáreti zsinagógában Izajás próféta könyvét olvasva ő maga vallja. Benne azonban már nem egy Istentől megszólított ember, hanem maga Isten Fia, az isteni élet birtokosa szól hozzánk, megadva nekünk a kinyilatkoztatás teljességét. Ennek az élő tanításnak, az evangéliumi igének megértését, továbbadását szolgálja a Szentlélek által adott prófétai karizma az egyházban. „Végül is lassan száz éve már, hogy bíráljuk ezt a fogyasztási társadalmat. Bíráljuk mindannyian: papok, férfiak és nők, az egész Egyház! De bírálatunk csak platónikus maradt mindeddig! Itt lenne az ideje, hogy valami hatásosabb módszert válasszunk, amely végre képes lenne kikezdeni annak erejét, ami ellen felkelünk, harcolunk.” Yves Congar 143
