Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Szennay András: Prófétai küldetésünk és feladataink
kimerülő, az embertestvéreket elhanyagoló, megvető magatartás ellen, a szertartások előírásaira kínosan ügyelő, a templomot tiszteletben tartó, de az embert csak eszközként tekintő, a megtérésre nem vállalkozó szemlélet és gyakorlat ellen (vö. Iz 58). A próféta sohasem a maga dicsőségét, előnyeit keresi. Mindig az Isten küldötte és tanúja, aki fellép Isten szavának önkényes eltorzítása, értelmezése ellen. Felszólal azok ellen, akik saját gyarló tudásukat és hatalmukat illetéktelen és önkényes módon az Isten nevében akarják érvényesíteni. A „hivatal”, az intézmény már az Ószövetségben is és azóta is gyanúsította és gyanúsítja, perbe fogja, elítéli az Isten üzenetére, parancsaira figyelmeztető prófétákat. Fél kritikájuktól, emeljék bár fel szavukat akár a hatalmon lévő király, akár a hatalommal rendelkező papi fejedelmek ellen. Szembetűnik a prófétai szó jelentősége az egyháztörténet azon periódusaiban, amikor a tekintély, a hatalom túlzó hangoztatása és gyakorlata, a reformot késleltető centralisztikus törekvések túltengése a prófétai figyelmeztető, felszólító, kritikus hangot el kívánta nyomni. Feszültségekkel terhes időszakok voltak az ilyenek, de egyben a megújulást igénylő életnek is jelei. A prófétai szó nem lehet soha az önmagunktól és a világtól való elidegenítés vagy a nyugtatgató, elaltató optimizmus hangja: „Az egyházat úgyis a Szentlélek vezeti, ő majd mindent szép lassan elrendez” - mondják egyesek, vagy talán sokan. E megállapításnak ugyan van igazságtartalma, de egykönnyen a lustáknak, kényelmeseknek, langyosaknak önigazoló megnyilatkozása is lehet. Az ún. struccpolitikusok inkább homokba dugják fejüket, hogy ne lássanak, ne halljanak meg semmit, ami biztonságérzetüket, nyugalmukat zavarná. Gondoljunk csak a múlt század derekán a szavát felemelő, tragikus sorsú Rosmini esetére. Mint ismeretes, Rosmini az akkor szerinte öt sebből vérző egyházról adott ki könyvet. Munkáját a hivatalos egyház elítéléssel sújtotta. Az öt seb, melyről írt: a nép és a klérus a liturgia érthetetlen nyelve miatt egyre jobban eltávolodik egymástól; - a papok elégtelen teológiai képzettsége nagy veszély az egyház számára; - a püspöki kollegialitás, a püspökök együttes tanításának és fellépésének hiánya súlyos bajok forrása; - az állam és az egyház, a politika és a lelkipásztori munka összekeverése komoly veszélyekkel jár; - s végül, az egyház merev ragaszkodása birtokaihoz, gazdagságához súlyos hiba. (Csak zárójelben: vessük össze az elmúlt mintegy 60-80 év magyar egyházi életét, annak problémáit, fogyatékosságait Rosmini megállapításaival -vajon milyen következtetésre kellene jutnunk?) Rosmini prófétai figyelmeztetései ma számos vonatkozásban - ha nem is mindenben - már túlhaladottnak tűnhetnek. De ő maga nem kerülhette el a próféták sorsát: elítélték, megbélyegezték. Ismeretes, hogy az egyház sújtó ítéletét 1967-ben, mintegy száz esztendő elmúltával feloldották, könyvét nagy példányszámban újra kiadták, mely két hónap alatt elkelt. Rosmini esete - egy a sok közül - szemléltetően mutatja: az intézmény nem akarja feladni nyugalmát, s miközben elaltatja saját lelkiismeretét, meghurcolja azt, akinek volt bátorsága - mintegy a jövőbe iátva - a’saját korában jelentkező, elburjánzó bajok elien szavát felemelni. Természetesen e jelenség nemcsak az egyházban, hanem a társadalom éleiében is újra meg újra megtapasztalható. A prófétai kijelentések reális érzékkel tárják fel a társadalom hibáit, s azokra megfelelő orvoslást javasolnak. Csak ritkán hallgatnak rájuk, a kényelmetlen felszólalók sorsa nemegyszer börtön vagy bitófa. Az egyház életében a prófétai megnyilatkozások alapvető kritériuma az evangéliummal való összhangjuk, továbbá a „sentire cum ecclesia” lelkülete. Ez utóbbi a biztosítéka annak, hogy nem bomlasztani, hanem építeni akarják Krisztus titokzatos testét. Annak megállapítása viszont, hogy az adott órában a hivatalos egyház döntései nem szükségképpen tévedhetetlen megnyilatkozások, az infallibilitás dogmájának (I. Vat. zs. 1869-70) kihirdetése óta már sokkal könnyebb, mint Rosmini könyvének megjelenésekor volt. Egyébként a prófétai funkciót, a prófétai feladatok végzését teológiailag autentikus módon könnyű igazolnunk. Mi több, a mai ekléziológia fontos témái közé tartozik, hogy az egész egyháznak, Isten egész népének és nem csupán a hierarchiának kell aktívan bekapcsolódnia az isteni tervek, a prófétai küldetés megvalósításába. A Lumen 130
