Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Széll Margit: Egyházi szociális tevékenység a két világháború között
önzetlenül, életük teljes szolgálatával tették, amit a magyar társadalom sem anyagilag, sem lelkileg soha nem volt képes megfizetni, viszonozni. Az alábbi rövid áttekintés csak jelzésként szolgál ennek a rendkívüli munkának érzékeltetésére. 1. MINDENKI LEHET BETEG A betegellátás a társadalom minden tagját érinti. Ezen a területen hazánkban is az Irgalmas Nővérek (De Paul Szent Vince alapítása, 1633) jártak az élen és eredeti célkitűzéseiknek megfelelően mindenfajta szolgálatban szakszerűen kivették részüket. Az első világháború után hazánk nyomorúsága kiáltó volt. Betegek, munkaképtelen hadirokkantak koldultak, hadiözvegyek és -árvák csekély járulékokból tengették életüket. Ők foglalták el az erdélyi menekültek után az Auguszta- és Valéria-telepek nyomorúságos barakkjait. A gazdagok magánkórházai, szanatóriumai, valamint a szegények ingyenes ellátása között égbekiáltó ellentétek voltak. Amikor a szerveződő szakszervezetek létrehozták az Országos Társadalombiztosító Intézetet, a munkások OTI-kórházainak vezetését a Salvator-nővérekre (Wüllenweber Mária alapítása, 1888) bízták. Az egyre gyakoribb gyári és közúti balesetek szakszerű ellátására a kormányzóné megalapította a Magdolna Baleseti Kórházat és meghívta az Irgalmas Nővéreket. A nép gyógyítására egymásután létesültek országszerte állami, megyei vagy városi kórházak, ingyenes egyetemi klinikák, és mindenhol kedvesnővérek dolgoztak. Saját kórházat a Szent Erzsébet betegápoló nővérek mondhattak magukénak (Budán a Fő utcában). Maga II. József hívta be mint „hasznos rendet” a ferences szellemű közösséget és a nép számára berendezte budai kórházukat. Hasonlóképpen került az országba 1892-ben az Assisi Szent Ferenc Leányainak rendje Svájcból. Később lett tulajdonuk a Széher úti Szent Ferenc Kórház, de a dorogi bányászok, a diósgyőri vasmunkások kórházát és a különféle külvárosi kórházakat is ők látták el. Élet a kórházban. A különböző rendi nővérek saját lakrészt kaptak. Egy-egy kórházban vagy klinikán más és más nővérek is dolgoztak szakképzettségüknek megfelelően (pl. belosztály, tüdőosztály, gégészet, sebészet, szülészet, urológia stb.). A főnöknő-főnővér úgy osztotta be az ápolókat, hogy az orvost gondosságban és felelősségben nagyban tehermentesítsék. Csak így volt lehetséges, hogy pl. egy 100 ágyas osztályt, azaz 3-4 kórtermet egy-egy orvos is el tudjon látni 3-4 szolgálatos és egy váltó kedvesnővérrel, akik állandóan a kórteremben tartózkodtak. Napirendjük általában így alakult: 5 órakor keltek, elmélkedés, reggeli ima, szentmise és saját reggelijük után 7 órakor leváltották az éjszakás nővért (az éjszakai turnus két szakaszban volt, tehát a szolgálattevők elég éberek voltak ahhoz, hogy a betegeket állandóan szemmel tartsák). A délelőttös nővér végezte a mosdatást, utána közös reggeli ima a kórteremben, ahol kereszt és rendszerint egy-egy kis oltár is volt. Aki nem akart, nem imádkozott. Reggeli- és gyógyszerosztás közben egy-két kedves szóval a betegek közérzete után érdeklődtek. Kb. 8-kor az orvosi viziten a nővér tájékoztatott a betegek állapotáról, ő vezette az adminisztrációt. Előkészítette a vizsgálatokat vagy a műtéteket. Ezalatt a többi beteg ágyában pihent, olvasott (osztályonként értékes kézikönyvtár is volt). Délben ebéd és kis beszélgetés után csendespihenő kezdődött. Ekkor leváltották a nővért, és a továbbiakban az esti szolgálatokig már csak egy nővér volt jelen. Egy idősebb hölgy mesélte nekem: „Régen nagyon jó volt kórházban ienni. Krónikus betegségem miatt, mondhatom, mindig szívesen tértem vissza. Ott pihentem ki magam lelkileg is, felkészülhettem egy-egy jó gyónásra. Beszélgetéseink is ilyen tárgyúak voltak. Könyveket cseréltünk, megvitattuk. Akkoriban olyan nem létezett, hogy egy beteg hangoskodott vagy saját szövegeivel nyugtalanította volna a többieket. Ma a betegek egymást izgatják betegségeikkel, felszínes, gyakran trágár esetekkel. A nővérek szelíd erélyességgel tartottak rendet. A kórháznak megvolt az atmoszférája!” 121
