Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Bán Endre: Hívő fiatalok a megváltozott gazdasági helyzetben
és a teljes bevétel, egy baldachinos ágy, ahol az ügyvédem s egy közjegyző előtt, zokogó, hálás családtagok körében felolvasom végrendeletem. És kellett volna végül nagyon sok csók és ölelés és rengeteg kitüntetés...” Szentmihályi Szabó P.: Kérvény A mesékben tündérország egyszerre irreális és reális valóság: vagyis el nem érhető, de reális értékeket hordozó lét. A modern tündérország ennek a fordítottja: reális (kézzelfogható) és egyben irreális (értékek helyett illúziók). Az illúzió egyébként nagyon jellemző erre a helyzetre. És talán nem lebecsülhető szerepe van ebben a mozinak. Először a filmgyárakban indult meg a mesék vizuálissá tétele, és ennek érdekében trükkökhöz kellett folyamodni. De az ember túlságosan hozzászokott a trükkökhöz. A filmrendezők szabadjára engedett fantáziája betört a reális életbe is. A sci-fi filmek fantáziahősei mindennapos gyermekjátékokká váltak, a fantasztikus űrobjektumok megihlették az építészek képzeletét, a mozi csillogó világa megjelenik a szikrázó üveg- és fémpalotákban, az elektronikus játékautomaták eleve illúziót teremtenek, hiszen szimulátorok. De nem csak az élet változott meg, hanem megváltozott az ember is. Maga az ember is kezdett illúzióvá válni. Autóstopposok. Nemrégen egy hosszabb utam során egy egyetemista fiút vettem fel, majd később még három másikat. Hogy beszélgetést kezdjek, feltettem nekik a kérdést: hogyan képzelik el életüket a nehezebb gazdasági körülmények között. Először zavartan hallgattak, majd egyikük kijelentette, hogy a szülőknek kell segíteniük. Ellenvetésemre, hogy végül is a szülők megtették már a magukét, meg az ő életük is nehezebb lesz, a fiú elmondta a közhelyet: a szülő ne várja el gyermekétől a viszonzást, mert a gyermek majd saját gyermekének adja tovább a kapott jótéteményeket. Újból próbálkoztam: „Ez igaz, de hát ez a szülők része. Ti hogyan próbáljátok megoldani saját életeteket?” A válasz egy-két ügyetlen, tapogatózó „nem is tudom” volt. Végül beláttam, hogy kár erőltetni a témát. Témát váltottunk, de elgondolkoztatott, hogy három tanárjelölt és egy orvosjelölt röviddel a végzés előtt mennyire felkészületlenül áll saját életének problémája előtt. Valóban autóstopposok voltak! Késő esti magányos visszautamon elmeditáltam az autóstoppozás lélektanán és eddigi tapasztalataimon. Nem erkölcsi ítéletet, még kevésbé elítélést akarok most papírra vetni, csupán egy attitűd diagnózisát. Az autóstoppos kiáll és vár. Vár és nem tesz semmit. „Majd csak megoldódik a dolog.” Nem ő oldja meg az utazását, ő csak áll és integet. Még akkor is ezt a megoldást választja, amikor egyszerűbb megoldás is volna: felülni a buszra vagy vonatra. De ez öntevékenységet kíván. így utazni: munka. Az autóstop nem munka, hanem kaland. Nem kell dönteni, csak kiszolgáltatni magamat a véletlennek. „Majd csak felvesz valami ürge.” - És ez a második reflexióm: az autós ember sokszor csak „ürge” a stoppos szemében. Nincs szó arról, hogy valakitől segítséget, emberi szívességet kapok, fogadok el. Egyszerűen „bejött a dolog, sikerült a tervem”. Ritkán hallottam igazi, szívből jövő köszönetét a felvett stopposoktól, inkább valami félhangos mormogást. A stoppos szemében az autós talán afféle „kapitalista”, aki büszkén és könnyedén feszít a kocsijában, akinek kutya kötelessége volna az útfélen ácsorgó „proletárt” felvennie. Néha láttam is a méltatlankodó gesztusokat, amikor valaki mellett elrobogtam. - Ugyanezt a személytelen, kontaktus nélküli attitűdöt igazolja az is, hogy legtöbbször nekem kellett a beszélgetést a felvett utassal megkezdenem. Mintha nem két ember - két barát - utazna együtt, hanem csupán két emberhez hasonlító illúzió. És a kommunikáció is köztük mintha csupán szimulátorban menne végbe. 7
