Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Brückner Ákos: Az éltető Szentlélek
hiszi, hogy lehetőséget és reményt nyújt a ma emberének, amikor rámutat a benső érés útjára, az emberi méltóság igazi kibontakozási lehetőségére Istenben. A Szentlélek éltető tevékenysége közösséget és egyént formáló erő bennünk. — d) Hogyan éltet a Szentlélek? Az egyház és benne a hívő ember valamiképp számot tud adni arról, hogy a Lélek valóban élteti. „Amikor ma új pünkösdről, pünkösdi mozgalomról, karizmatikus megújulásról hallunk, az mind kapcsolatos a Szentlélek jelenlétének megvallásával, és egyúttal azzal az igyekezettel, hogy a kereszténységben közvetlenebbül megragadjuk a természetfölötti misztériumot.’’2 * * * * 7 Az üdvösségnek egy „már csíraszerűen igen, teljességében még nem” megragadásában zarándokol az egyház, és ha minden részletében nem is elszámolhatóan, egészében mégis foghatóan érlelődik az egyes hívő is a krisztusi életben, ha szíve szerint benne él az egyházban. A Szentlélek átalakít minket Krisztus képére. Működésének irányát ilyen bibliai kifejezésekkel írhatjuk le: a gyilkos betű helyébe az éltető lélek lép, az elavult betű helyébe a Lélek ,,új-mivolta”, a törvény átka helyébe az üdvtörténetileg annyiszor igazolódott áldás, a bűn helyébe az igazságosság, a test cselekedetei helyébe a Lélek gyümölcsei, az isteni harag és ítélet helyébe a Lélek békéje és öröme. A Szemléteknek fejlődésünket elősegítő kegyelmi eszközei a szentségek mejlett a különféle karizmák, továbbá a hit, remény, szeretet sajátos isteni adományai. Érdekes és örömet okozó élmény, ha Istenben élő különféle emberek tanúságtételeit összevetjük egymással: a kis hittanos, a neofita középiskolás, a vívódó középkorú, s az egyszerű öreg nagyon sokféle műveltségi szinten, nyelven, élményen át fejezheti ki magát, mégis tipikusan egy szavaik mögött az átélt valóság, a Lélek. Ugyanarra a személyes Jelenlevőre ismerünk, aki bennünk él, őket bizonyságtevésre készteti, aki cselekvésüket, imáikat áthatja. Természetesen mindez küzdelmek között és árán történik. A jóléti gondolkodáshoz szokott embernek kétszeresen is megszívlelendő a Biblia figyelmeztetése: „Ha a Lélek szerint éltek, kövessétek is a Lelket” (Gál 5,25). — e) A Szentlélek éltető szeretetének legmélyebb vonatkozása, hogy arra felé sodor, amiből él és amit éltet: az Atya és a Fiú kapcsolatába akar beiktatni minket is, emberi végességünk, vétkességünk ellenállása ellenére is. Amint Krisztus keresztelkedése- kor nem O beszél és nem Ö cselekszik, de jelenléte mégis nélkülözhetetlen az Atya és a Fiú párbeszédhez, úgy hat abban is, hogy élő közösség épüljön ki Isten és köztünk. A Lélek vezet el Isten titkainak mélységeihez. Benne ismerjük meg és ismerjük el, hogy Jézus az Úr, és indítására szólíthatjuk meg igazi nevén az Atyát: Abba. Végső fokon — alig elképzelhetősége és alig megragadhatósága ellenére is — a Lélek sem titokzatosabb mint az Atya és a Fiú, mégis arra figyelmeztet, hogy Isten Titok, Isten Lélek. — Ha számunkra a Szentlélek személye mégis elvontabbnak tűnik — s valóban a Biblia is természetforrnáló erőkkel jelzi jelenlétét — ez azért is van, mert a Szentiéleknek nincsenek énes, első személyű megnyilatkozásai. Ót a hatásaiból lehet és kell felismerni. — Az élet, a kegyelmi élet kibontakoztató erejére nehezebben reflektálunk, mint tányéré és megnyilvánulásaira. Hívő ember számára mégis lényeges a Szentiélekre figyelés: éppen azért, hogy érzékenyebben felismerjük, hűségesebben kövessük, boldog ító szeretetét jobban átéljük és alkalmasabban munkálkodjunk együtt vele. 2. A Szentlélek az, aki éltet... az örök élet forrását fakasztja bennünk. Miután Istennek a Szentlélekben ható önközléséről, éltetéséről elmélkedtünk, a Lélek megragadásának, megtapasztalásának néhány „kapcsolati pontját”, „hídfőjét” keressük önmagunkban. A következő szempontokat pedagógiailag (aszketikusan) értjük. — a) Lelkipásztori tapasztalataink nyomán egyre többet mond nekünk — sajátosan a Szentiélekre vonatkoztatva —, hogy „Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Hisszük, a hitben tudjuk, hogy mindig Isten kezdeményez a vele való kapcsolatunkban, hiszen felénk hajló szeretetében túláradóan jó hozzánk. Mi csak válaszolunk neki, akkor is, ha Isten felfedezése számunkra őseredetinek tűnik. Ismert jelenség, személyes sorsunkban is, hogy ahová látszólag váratlanul, hirtelen kerülünk, azon személyek, helyzetek felé Isten már korábban odakötött valamilyen — eddig még észre sem vett — gondviselési gesztusával. Isten meglepetéseinek ilyen értelemben előzményei szoktak lenni. — Ha erre a megelőző, erőteret teremtő szeretetére 69
