Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balás László: Kisközösség: a tanítványnevelés útja
Balás László KISKÖZÖSSÉG: A TANÍTVÁNYNEVELÉS ÚTJA Az Úr Jézus missziós parancsát legtöbbször Mt 28,19-ből idézzük: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” Ha szemünk előtt tartjuk, hogy Jézus szavai szerint ki lehet tanítvány (pl. Lk 14,26), és azt is, hogy ó tanításának életre váltását követeli, nyilvánvaló lesz, hogy a tanítvánnyá tevés több ismeretek közlésénél, iskolás tanításnál, gyermekhitoktatasnál, prédikálásnál. A tanítvánnyá tevés: nevelés. A „minden népet” pedig azt jelenti, ho^y nincs ember, akihez az egyháznak ne lenne küldetése (vö. Mk 16,15). — Az Ur Jézus példájával is bemutatta tanítását. A tanítványnevelés jézusi modellje: a Tizenkettő. A tizenkettes számnak szimbolikus jelentése van. De jelent olyan létszámot — egy népesebb családét—, ami egy húsvéti bárány elfogyasztásához szükséges. Egyezik ez a szám azzal a pedagógiai tapasztalattal is, hogy az intenzív tanulás még inkább a nevelés egy nagyjából ilyen létszámú tanulókörben a legeredményesebb: kisközösségben. — A jézusi modellt mutató, tanítványnevelő kisközösséget nyomon követhetjük az apostoli korban. Erre látszik utalni, hogy a „kenyértörést” házanként végezték, ahol a zsidó szokásoknak megfelelően a ház öregje (preszbüterosz), a család feje vezette a liturgiát, ó kaphatott erre az apostoloktól fölszentelést, ezt engedi sejtetni az áldozópap mai hivatalos egyházi elnevezése: presbyter. Eucharisztiával táplált családias kisközösségben nevelődtek őseink tanítvánnyá. Az üldözések idején is csak kisközösségben lehetett tanítványt nevelni. — A nagykonstantini fordulat után a keresztény nevelés ketté vált. Személyes kapcsolaton alapuló — kisközösségi — tanítványnevelést már csak azok kaptak, akik megélhetésüket is biztosító foglalkozásnak választották a papi pályát. Ezt tekintették papi hivatásnak. Azoknál, akik más kenyérkereső foglalkozást folytattak, — a népnél, laikusoknál — megelégedett az egyház a keresztséggel és bizonyos külső formák betartásával, de intenzív tanítványnevelést nem adott nekik. A kisközösségi forma így a papnevelés és a szerzetesség körébe húzódott vissza annyira, hogy a XX. század derekán világszerte föltört bázisközösség mozgalmat a klérus jelentős része idegennek, sőt szektagyanúsnak találta. All. Vatikáni zsinat óta az egyházi vezetés a kisközösségeket óvatos rokonszenwel figyelte. Az Egyházról szóló konstitúció, de különösen a világi hívek apostoli tevékenységéről szóló dekrétum (röviden AA) és VI. Pál pápának az evangélium hirdetésével foglalkozó apostoli buzdítása (Evangelii nuntiandi) hangsúlyozták, hogy a keresztény hivatás — természete szerint — apostoli hivatás. „Elképzelhetetlen, hogy aki befogadta Isten szavát és csatlakozott Isten Országához, a maga részéről ne kívánna róla tanúskodni és azt másokhoz is elvinni” (EN24. p.). Az okmányok több helyen kiemelik, hogy a világi hívőnek élete példája mellett szavával is hirdetnie kell az evangéliumot. Éppen ezért az AA 28—30. pontjai a világi hívek sokoldalú és alapos felkészítését kívánják meg. Az EN 46. pontja nélkülözhetetlennek jelenti ki az „embertől emberig” érő személyes kapcsolatot az evangélium terjesztésénél. Ezek mind olyan kijelentések, amelyek tartalmilag a kisközösségi tanítványnevelés gyakorlatára utalnak. Az EN 58. pontja pedig már egyenesen rá is mutat a kisközösségekre — bázisközösségekre — s azokat az egyház reményeinek nevezi, ha megfelelnek az ott megjelölt föltételeknek. — A zsinat tanítása — a Szentlélek indítására — fölhívja figyelmünket arra, hogy nagyon sok a tennivalónk, ha Krisztus missziós parancsát teljesíteni akarjuk és minden embert az ó tanítványává akarunk nevelni. A mai papi létszám ehhez távolról sem elegendő, nem is szólva a rohamos fogyatkozásról. Egy ember — pap — aligha képes 200-nál több emberrel — több kisközösségre osztva — olyan személyes kapcsolatot tartani, ami a tanítványneveléshez szükséges. Egyes szabad egyházak szervezési elve: 200 emberre jusson egy pap. Nálunk nagyságrendekkel nagyobb az egy papra jutó megkereszteltek száma. Ezért az egyház semmiképp sem mellőzheti a laikus evangelizálok közreműködését. /"Atl Tl Az első lépés, hogy intenzíven megvalósítsuk a laikusoknak az AA 28—30. pontjaiban előírt, de a feledés homályába merült — felkészítését. Ez csak úgy
