Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Somorjai Ádám (ford.): Személyközpontú lelkipásztorkodás - a lelkiismeret mint a lelkipásztori szolgálat célja és tartalma
párbeszédben alapozza meg. A lelkipásztori szolgálat dialogikus értelmezésével mindent meg tudunk próbálni azért, hogy az Isten igéje megerősödve érvényre juthasson — például a bibliai csoportokban —, és egyidejűleg szóhoz juthasson a hívek hitbeli és erkölcsi tapasztalata is az egyházközség különféle csoportjaiban. Ebben a kommunikációs eseményben, amely Isten és ember között zajlik, magától fog bekövetkezni a lelkek megkülönböztetése (vö. 1 Kor 12,10), s ezt feltétlenül szükséges a szociális-individuális szabadság igazságban történő alakításához, bármely szituációban. REMÉNY. A keresztény közösségben él az a remény, hogy Jézus Krisztus az ember alfája és ómegája: „Én vagyok az Ut” (Jn 14,6). A döntő, sőt megkülönböztető módon keresztény sajátosság ez a remény, mellyel a követés útját járjuk. Ez a remény tesz bennünket képessé a konfliktushelyzetek elviselésére. Csak ritkán fogunk egykedvűen beletörődni az élet céljának elérhetetlenségébe. Lelkiismereti meggyőződésünk alapján, különféle életvitel lehetséges, sőt olykor szükséges, ezért a lelkipásztor jól teszi, ha tartózkodik pártpolitikai szempontoktól. Mindenesetre lelkiismeretünk csak akkor fog rendelkezni a keresztény nagykorúsággal, ha képes lesz elviselni a konfliktushelyzeteket. A lelkipásztori szolgálat célja nem a konfliktusoktól mentes, hanem a konfliktusokat elviselni képes egyházközség. Ehhez ismételten erősíteni kell a bizalmat, beszélgetésekben és imádságban, hogy a Krisztus felé vezető úton valóban meg lehessen találni az igazságot a Szentiélekben. Az út, mint a remény motívuma, kihívásként is felfogható annak érdekében, hogy komolyan vegyük az eszkatológiai fenntartást a szociális-individuális szabadság igazi kialakítása folyamán. Sok evilági értékelés kaphatja meg ezáltal az igazi jelentést. Az egyházközséget jelentő német „Pfarrei” szó az „idegen” szóból ered (vö. 1 Pt 1,17; 2,11). Az egyház, és ugyanígy az egyes egyházközség jogosan nyerte el ezt a nevet, hiszen Isten vándorló népéről van szó. A sátor jobban illik hozzá, mint az erős vár. A lelkipásztori szolgálat tehát mindig reményben történő felkerekedés, „mert mi ezen a földön nem érezzük egészen otthon magunkat” (H. Böll).12 „Ahol a lelkipásztori szolgálat ezt nem veszi figyelembe, félő, hogy elveszíti sava-borsát”.13 SZERETET. A keresztény egyházközségben az Isten-szeretet, a felebaráti és önszeretet hármas dimenzióját tartjuk kívánatosnak. Ezáltal a kölcsönös szeretetkap- csolat a teljes életvállaláshoz vezethet. A szeretet az élet teljessége, az emberi szabadság igazi formája. Jézus Krisztus által a szeretet elnyerte a halhatatlanság ígéretét, ő a feltámadás ereje és ezáltal a halálnak a halála. Jézus szeretetére tekintve válik képessé az egyházközség arra, hogy olyan igazságosságot tudjon megélni, amely összeköti az emberi törvényt Isten irgalmával (vö. Mt 5,20; Jak 2,12—13). És végül a szeretet egyedül képes elérni a bunbocsánatot. A szeretetnek ez a dinamikája adja a lelkipásztori szolgálat teljességét, általa tudjuk elfogadni az emberi élet bármely megnyilvánulását. Evilági életünket a feltámadás tudatában élhetjük meg, s közben nagyobb igazságosságra törekszünk a világban és gyakoroljuk a kiengesztelődést a kudarchelyzetekben. Ha az ilyenfajta szeretet evilági következménye a kereszt, még az sem tarthatja vissza az egyházközséget attól, hogy Jézus Krisztus követésében az „élet előcsapata” (H. Gollwitzer) legyen. Éppen a kereszt készséges vállalásából — amely a szeretetre való elhatározásból emelkedik ki — lehet a hívek közösségét arra bátorítani, hogy higgyen az élet értelmében még szükség, bűn, sőt a halál órájában is. A szeretetben indul útnak az emberi személy legbenseje. A lelkipásztori szolgálat mint a lelkiismeret szolgálata csak a szeretetre képes és a szeretetre képesíteni tudó lelkipásztor révén valósulhat meg.14 Jegyzetek: Hubert Windisch — regensburgi egyházmegyés pap, született 1949-ben, 1980-ban doktorált a római Gergely egyetemen, 1980—1983 között a regensburgi szeminárium prefektusa és tanára, 1983 óta pasztorál-teológiai habilitációjára készül ugyanott, mellette lelkipásztori és 243
