Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Edelényi István - Hofher József - Szegedi László - Székely János - Tarjányi Zoltán: A bűn elutasítása - a bűnös elfogadása
KÖRKÉP A BŰN ELUTASÍTÁSA — A BŰNÖS ELFOGADÁSA Az Isten- és emberszeretet probléma világán belül egészen sajátos terület a címünk jelölte gondolatkör. A bűn Isten szeretetének az elutasítása. A bűnös a saját gyarlóságát megtapasztaló, ám a konfliktusának megoldását Jézustól váró ember. Az egyház tagjait — Szent Pálnál látjuk — megilleti a ,.szent" elnevezés, mert már a keresztségben meghaltak a bűnnek és Krisztussal új életre támadtak, a Szentlélek erejében. De az egyház a bűnösöknek és a bűnbánóknak is a közössége, akik — ugyancsak Szent Pál szavaival—a kettős törvényt érzik tagjaikban: látják a jót, mégis a rosszat teszik. A bűnt elítéli a keresztény, a bűnöst el kell fogadnia, ha Krisztust elfogadja elvei mértékéül. Erről a feszültségről kérdeztünk meg öt, a klérusnak különféle generációit képviselő papot és kispapot: az alábbi elmélkedésekben az ő véleményük és tapasztalatuk tükröződik. Székely János: „ÁLDOTT LÉGY, URAM, MINDEN EMBERÉRT, KI SZERELME- MEDÉRT MÁSNAK MEGBOCSÁT . .(Naphimnusz) Szent Ferencről meghökkentő történetet mond el a Fioretti 26. fejezete. Mialatt ő kolduló úton volt, szerzetesközösségének vezetője három, ennivalót kérő rablót megszégyenítéssel és üres kézzel zavart el. Ferenc — Jézus tanítására hivatkozva: a betegeknek kell az orvos — aznapi koldulásának egészét a gvárdiánnal küldi el a rablóknak, sőt megüzeni nekik, hogy jó útra térésük esetén állandóan ellátja őket étellel és itallal. Ostoba eljárás, naivság — mondaná mindenki, ha ma történt volna az eset, ha nem Szent Ferencről lenne szó. S vajon nem ugyanilyen ostobaság, hogy Isten hagyja együtt nőni a konkolyt a búzával? Nem tartaná azt mindenki rossz gazdának, aki ilyet tenne? Nem ostobaság ugyanannyit adni a hajnaltól fáradozónak, és az utolsó órában érkezettnek? Nem rémisztőén tapasztalatlan az az Isten, aki, miután sok-sok szolgáját megverték, kigúnyolták, megölték, végül szeretett Egyszülöttjét küldi a gyilkosok közé? Nem gyerekesen naiv es nevetni való az a Jézus, aki vámosokkal és utcanőkkel lakomázik? Nem borul-e fel minden erkölcsi rend, ha a jobb arcunkat megütőnek a balt is odatartjuk, ha 77-szer megbocsátunk, ha a tékozló fiúkért levágjuk a hizlalt borjút? Mi lesz így az igazságossággal, az otthonmaradt fiúkkal? Nem a bűnében nyugtatom meg a bűnöst, ha irgalmas vagyok, ha a rablókat még én etetem s még én kérek bocsánatot, ha leteremtettem őket? És végül is: nem elképesztően balgatag-e az Isten, aki a bűnök jogos megbüntetése helyett saját maga megy a keresztre, bízva a szeretet győzelmében? Nehéz kérdések, különösen, ha az életünkkel kell rájuk válaszolnunk. A jól ismert válasz így hangzik: a bűnt gyűlölni kell, de a bűnöst szeretni. De hogy az igazságnak és az irgalomnak ezt a feszültségét kicsit jobban megsejtsük, meg kell próbálnunk mélyebben a témába hatolni. 1. SZIGOR. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy az isteni (és a keresztény) irgalom nem olcsó, nem kényelmes irgalom. Csak egy pillantást kell vetnünk a keresztre és ez világos. Az emberek többsége ugyanis kényelemből, lustaságból, közönyösségből türelmes és elnéző. „Lemondasz saját magadról, hogy ne untass másokat, ne mondj ellent nekik, ne fáraszd, ne zavard őket. Ez bizony nem lemondás, hanem gyávaság, férfiatlanság. Az emberek mindig eltúlozzák a hatást, amelyet egy-egy cselekedetük gyakorol embertársaikra. ,Nem akartam válaszolni neki —, mondják —, nehogy szenvedést okozzak.’ Az igazság merőben más: nem akarta megmondani neki (mindegy, hogy micsodát), mert akkor kellemetlen helyzetbe került volna ő maga ... Ha mások gyöngeségét elviseljük, ez nem jelenti azt, hogy boldogságot szerzünk nekik. Nem háborgatjuk a nyugalmukat, ennyi az egész ... De nyilván badarság bárki kényelmét is elvenni mindaddig, míg nem vagy biztos benne, hogy cserébe a boldogságot adod" (Mircea Eliade: A konkrét boldogságról. Nagyvilág, 1986. 11. 20
