Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Eicher, Peter - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Az ígéret gyermekei: a szövetség partnerei és az ország örökösei
sán, valamint a választás elfogadásán: Istennek ígéretekben teljes hűségén, és az ezen hűség által lehetővé tett hiten. Krisztus Isten igazi Gyermeke, akiben Isten minden embergyermeket kiválaszt, önmagával kiengesztel, magához hív. Ennek az ígéretnek tanúja Isten Lelke, aki készségessé teszi a hívőket ennek a gyermekségnek a befogadására, megerősíti őket benne, és bizodalmas reménységgel tölti el őket. Most — ahogy azt az Apostolok Cselekedetei szerint Péter hirdeti közvetlenül a Szentlélek vétele után, majd később Pál a zsidók előtt — minden nép az ószövetségi ígéret gyermeke lett (vö. ApCsel 2,39; 13,32 sk). S ez Pál számára annyit jelent, hogy Krisztusban a megígért Isten Országa törvényes örökösei lettek: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, amelyben azt kiáltjuk: ’Abba, Atya!’ Maga a Lélek tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei...” (Róm 8,14-17). 5. A KÖZÖSSÉG SZOLGÁLATÁRA... Jézus a Keresztelő ígéreténél is sokkal erősebben „fordította az atyák szívét a gyermekek felé”. Kőből való szívüket emberi szívvé tette, amennyiben saját története által kinyilatkoztatta: mit jelent, hogy Isten gyermekként, szeretetben, szabadságra kiválasztott emberként fogad el valakit. Az a gyermekség, amit Jézus élt, nem alacsonyítja le az embert gyerekes függőségbe, hanem felemeli Isten gyermekeinek a szabadságára. ...Isten gyermekeinek a szabadságában. Minden embernek megadta „a hatalmat, hogy Isten gyermekévé legyen” (Jn 1,12): a keresztre való fölemeltetése által, az által a feltétlen szeretet által, hogy önmagát adta az embernek; a halál hatalmából, a bűn állapotából és az elnyomás alól való kiszabadítására. Az ilyen önátadással együttjáró szenvedésben való részesedés nélkül nem fordulhat a felnőttek szíve Isten gyermekeinek a szabadsága felé (vö. Róm 8,17 kk). Ez pedig a reálisan létező bajokban megtilt mindenféle megálmodott istengyermekség által történő infantilis kompenzációt. Mert Isten gyermekeinek reális szabadsága nem emel ki a társadalmi viszonyokból, nem zár be a polgári kiscsalád fészekmelegébe, hanem a közösség szolgálatára vezet. Igaz, hogy a későbbi páli egyházközségekben már nem hiányoztak a moralizáló felhívások a gyermekeknek „fegyelemben és az Úr útmutatása szerint” való nevelésére és a gyermekeknek a szülők iránti engedelmességére „az Úrban” (Ef 6,1 -4), s az is igaz, hogy a későbbi közösségek aggódnak elöljáróik, szenioraik és diakónusaik gyermekei miatt, nehogy a feslettség hírében álljanak és engedetlenek legyenek (vö. Tit 1,6 és ITim 3,1-13). Azonban ez a nyilván minden korban közös gond nem feledtetheti el velünk, hogy ezt az „Úrban” történő nevelést is egy egészen másfajta nevelés szolgálatába állították: a közösségre való „nevelésbe". Jézus Krisztus története egy új szociális kapcsolatot hoz létre, amelyet nem „a test és a vér” teremt, hanem Isten cselekvő Igéje. Az egyházi közösségek választatnak így az új Szövetség népévé, és nem a családok. A közösség elvesztése klerikális gyámkodás következtében? Azok a panaszok, hogy a családok nem nevelik már gyermekeiket „keresztény” módon, nagyon későn jelentkeznek csak. Előbb hangzik el a panasz, hogy elvész az egyházi közösség, mint a keresztények primér szociális helye társadalmunkban. Paradox módon azonban Európában az egyházközségek életét nem jelentéktelen fokban éppen azok a hierarchiához tartozó papok szabotálják, akik azt gondolják, hogy az egész közösséget önmaguktól való függőségben kell tartaniok. Az Újszövetség tanúsága által hirdetett gyermekség éppen ebből a kiskorúságból szabadít ki: minden hívőről elismeri, hogy Isten fia, illetve leánya. Mint Isten gyermekei olyan szabadságban élnek, amely megszabadítja őket azok gyámkodásától is, akik nemegyszer (a cölibátusban előírt) gyermektelenségük következtében, gyakrabban azonban dogmatikus módon elit jellegű öntudatuk miatt abban a veszélyben forognak, hogy összekeverik a felnőttek 211
