Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gubler, Marie-Louise - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Legyetek olyanok mint a gyermekek... de ne legyetek gyerekek gondolkodástokban
S a gyermek a hasonlat a tanítványoknak az elsőbbségről és a pozíciókról folytatott megszégyenítő vitájában is: „Kafarnaumba érkeztek. Hazatérve megkérdezte őket: .Miről beszéltetek útközben?’ Azok hallgattak. Útközben tudniillik arról vitatkoztak egymással, hogy ki a legnagyobb közülük. Ó leült, magához hívta a tizenkettőt és így szólt hozzájuk: ,Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenki szolgája.’ Aztán odahívott egy gyermeket, közéjük állította, majd az ölébe vette s így szólt hozzájuk: ,Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig befogad engem, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött.’ (Mk 9,33—37). Itt a gyermek nem csupán minden egyes tanítvány tehetetlenségének és gyámoltalanságának képe, az egyházban található mindenféle ambíció kontrasztja (kicsi és nem nagy; erőtlen és nincs hatalma), hanem ugyanakkor felszólítás egy új gyakorlatra. Aki befogadja a kicsinyeket, az elnyomottakat és védteleneket, Jézussal találkozik, és rajta keresztül magával Istennel. És az lesz az utolsó ítéleten a mindent eldöntő kérdés (vö. Mt 25,31 skk). És ezért olyan rettenetes ezeknek a „kicsinyeknek” a megbotrán- koztatása is: teljesen védteleneket, védekezni nem tudókat ér, akik mellett maga Isten vállal kezességet, mint a gyöngék „ügyvédje” (vö. Mk 9,42—48.). A gyermekség — átmeneti állapot. A gyermekkor természetesen életszakasz és átmenet. Ahol felnőttek viselkednek úgy, mint a gyermekek, egyáltalán nem felelnek meg az evangélium üzenetének. A kereszténységtől idegen a „gyermek-romantika”. A „reményünkről való számadás” a hitről szóló tudatos és felnőtt tanúskodást tételez fel (1 Pt 3,15). Nagyon komoly dolog Pál meglátása, mikor a Szeretet Himnuszában ezt írja: „Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. Mikor azonban eljön a beteljesedés, véget ér az, ami töredékes. Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait" (1 Kor 13,9—11). A gyermeki és a férfilét úgy állnak egymással szemben, mint a torzó és az egész. Aki nem akar felnőni a szeretetben, a hitben és a reményben, az állva marad, s hasonlít a korintusi keresztényekhez, akik nagyon szívesen elidőznének a kezdeti entuziazmu- suknál, hogy ne kelljen felelősséget vállalniok. Nem lehet meg nem hallani az Apostol korholását: „Nektek azonban, testvérek, nem beszélhettem mint lelki embereknek, hanem mint testieknek, mint kisdedeknek Krisztusban. Tejjel tápláltalak, nem szilárd étellel, mert nem bírtátok el. Sőt még most sem bírjátok el” (1 Kor, 3,1—2). A kiskorúak hagyják, hogy ide-oda dobálja őket minden hullám, a vélemények minden ütközése: engedik magukra hatni a csalást és a ravaszkodást, nem tudnak semmit sem tenni a csábítók rafinériájával szemben (vö. Ef, 4,14). Igazában már tanítóknak kellene lenniök, de elakadtak a hit kezdeti mozzanatainál, még mindig „tejre” van szükségük. „Aki tejen él, járatlan az igaz tanításban, hiszen még csecsemő. A tökéletesnek, aki gyakorlattal jól kiművelt képességet szerzett a jó és a rossz megkülönböztetésére, szilárd eledel való” (Zsid 5,11—14). A gyermek és tápláléka a korai keresztény hagyományban egy kezdő szakasz képe, amely szakasz nem lehet hosszan tartó. Talán nem is téves az a feltevésünk, hogy már az egyház kezdetén félreértették a keresztények Jézusnak a gyermekké levésről szóló szavait, és kényelmes alibinek használták. Ahol a hívők azt akarják, hogy folyton karon hordozzák őket, és képzelt „gyermekvoltukban” minden megoldást felülről várnak (akár a felelősöktől, akár magától Istentől), azokhoz a gyerekekhez hasonlítanak Jézus példabeszédében, akik nem akarnak a többiekkel közösködni sem a lakodalmi játékban, sem a temetésen, mert a hangulatuk irányítja őket, és egyszerűen nincs kedvük (vö. Mt 11,16—19). Aki „kicsinységére” hivatkozással mindig félreáll, hogy finoman kihúzza magát, az nem értette meg az evangélium kihívását. S amint egykor Izrael egy bölcs embere fölismerte: „Jaj neked, ország, ha gyermek a királyod” (Préd 10,16), úgy ma az egyházhoz kellene szólnia a figyelmeztetésnek: „Jaj neked, egyház, ha vezető embereid úgy viselkednek, mint az ostoba gyermekek, akik korlátozott látásukat az egésznek gondolják, minden hullámot meglovagolnak, ha az tekintélyt ad nekik, haszontalannak tartanak minden .számadást a reménységről’, egyszerű megoldásokhoz nyúlnak, s egy naiv lelkesedés spiritualitását propagálják!” 203
