Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: A felnőttkor evangelizációja
igéjéből" (Róm 10,17), vagyis az evangelizáció lényegéhez tartozik a szóbeli közlés. Äz írás mögött jobban elbújhat hiteles énünk. Am az élő szó, a személyes ráhatás mindig őszintébb. Feltárja énünk mélyebb rétegeit. Nem véletlenül olvassuk Máté evangéliumában, hogy „Jézus szavának hatalma volt, mert nem úgy tanított, mint az írástudók és farizeusok” (Mt 7,29) A felnőttek evangelizációjának több formája lehetséges. Ám, az evangelizáció „kitüntetett helye” az eucharisztikus áldozat és a szentségkiszolgáltatások keretében történő igehirdetés. Sok felnőtt hívőnek le kell győznie magában azt a rossz értelemben vett „arisztokratizmust”, mely irtózik minden közösségi és „tömeg”-megmozdulástól. Tudatosítani kell bennük, hogy minden szentmisén az egyház mint természetfölötti közösség realizálódik. A pap megjeleníti benne az egyház mint „titokzatos test” fejét, a hívek pedig a tagokat, akiket kegyelmi életáramlás kapcsol össze a Fővel és a többi tagokkal. Az evangelizáció témája az evangélium és az erre épülő apostoli tanítás. Ez pedig „Isten országáról” szól. Arra irányul, hogy „térjetek meg, mert itt van az Isten országa”. Minden más téma tárgyalása csak akkor indokolt, ha az evangélium fő témájára irányul. Úgy tűnik, hogy a felnőttek evangelizálásának nincsenek kikristályosodott, és megfellebbezhetetlenül jól bevált módszerei és formái. Aki itt a módszerek tévedhetetlenségét hangsúlyozza, és mereven elhatárolja magát más ún. „módszerektől”, az nem Isten dicsőségét, hanem a maga dicsőségét keresi. Soha sem a módszerhez kell igazítani a valóságot, hanem a valóság feltárásához kell megtalálni a helyes módszert. Az evangelizáció egy módszere azonban mindig sikerre számíthat: az ima fedezettel rendelkező, hiteles tanítványiságból származó emberi szó, ami Isten szavát közvetíti, akár liturgikus, akár kisközösségi, akár személyek közötti beszélgetés vagy intézményes-szervezeti formában hangzik el. Hazánkban a felnőtt evangelizációnak jó esélyei vannak. A mai felnőttek „derékhada” gyermekkorában hiányos vagy szinte semmiféle hitoktatásban nem részesült. Ez a korosztály ugyan meglehetősen „elfoglalt”, de nyitott az evangélium befogadására. Egyházellenes előítéletei többnyire felületesek, mert inkább hallomásra, mint egyéni tapasztalatra támaszkodnak. Ezért előítéleteik könnyebben szertefoszlathatók, mint az idősebb korosztályokéi. Abban az életszakaszban vannak, amikor az ember már nem pusztán elméleti alapon, hanem tapasztalatai alapján keresi az élet teljesebb értelmét. A teljes megoldást pedig csak az egyház közvetítheti számukra. Készségesen vesznek részt lelkigyakorlatokon, továbbképző kurzusokon, amikor kiszakadva a hétköznapok idegőrlő egyformaságából, tudatosan megélhetik keresztény mivoltukat. A fiatalabb, „kezdő” felnőttekben is figyelemre méltó az érdeklődés, ók már olyan időszakban nőttek föl, amikor a szülők és nevelők mindenféle vallási világnézetről és erkölcsről „hallgattak” előttük. Ezeket a fiatalokat pedig roppant érdekli, hogy mi az, amit a felnőttek „elhallgattak” előlük. Tán ezért is növekedett meg köreikben a teológiai tanulmányok iránti fokozott érdeklődés. A felnőttek kérdezik az egyházat, és nekünk válaszolnunk kell. Amit kaptunk, a tanítványiságot, tovább kell adnunk. Az egyház felelős lelkipásztorainak és az evangélium munkásainak, a lehetőségek kihasználásával, biztosítaniuk kell a megfelelő kereteket, hogy a felnőttek evangelizációja hatékony legyen, mert cselekednünk kell, hiszen „itt az üdvösség napja” (2Kor6,2). Irodalom: Thomas, Joseph: Lebenstufen-Glaubenstufen, Styria, Graz, 1963. — Cruchon, Georges: Introduzione alia psicodinamic, Ed. LaScuola, Brescia, 1973. — VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi, in: II. Vatikáni zsinat tanítása, SZÍT, Budapest, 1975. 149
