Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Felnőttképzés a reménység dimenziójában
kérdéseit. S a ma kereszténye már nem vagy legalább is csak nehezen fogad el autoritativ, csakis tekintélyre építő — akár kívülről, akár belülről érkező — válaszokat. Megalapozott, az emberi és keresztény életvitelébe harmónikusan beilleszkedő válaszokat kér és vár. Egyházi életünknek ma ezért is fontos feladata, hogy nagy súlyt helyezzünk a felnőttek keresztény képzésére, hitbeni ismereteinek elmélyítésére, továbbképzésükre. Ennek elmulasztása azt eredményezné, hogy míg a hívó ember, a gyakran kétkedő keresztény, de maga a pap is, a különféle szakismeretekben és szakmákban, tudományágakban egyre képzettebbé, felnőttebbé válik, ugyanakkor hitbeni ismeretei megmaradnak az alsótagozatú képzés szintjén, esetleg a régi, ún. iskolás vagy neoskolasztikus teológia, korunkban csak a nagy erudícióval rendelkezőknek — ha szabad így mondanom — aprópénzre váltani képes keretei között. A keresztény felnőttképzés, a hitbeni ismeretekben való továbbképzés — az adott körülmények, a változó környezet, a folyamatos fejlődés miatt — aligha történhet ma valamiféle „véglegesen kész” jegyzetnek vagy tankönyvnek besulykolásával. Nélkülözhetetlen ugyanis, hogy a továbbképző munka — objektíve és szubjektíve tekintve — kapcsolatban maradjon a környező világgal, annak eseményeivel, az egyházi és világi élet változásával és fejlődésével, a különféle ideológiákkal. Ez a kapcsolatteremtés és folyamatos kapcsolatban maradás, a külső és belső dialógus lehet csak a helyesen megalapozott, a „naprakész” rugalmasság feltétele. Újra csak Peter Bergerrel szólva: a napjaink óriási kínálata nyomán kialakult „válogatási kényszer” vagy, ha úgy tetszik, a máig kialakult fejlődés eredményeképp lassan visszatérünk az ősi, a közösségi teológia egy sajátos, korszerű formájához. Ma a számban talán még nem oly jelentős, de tudatosan hinni akaró keresztények, az érdeklődő belülélők, de a kívülállók is kérdezik és tudni kívánják mindazt, mi valóban hitünk tartalma, mi minden a valóban hitből fakadó élet velejárója. Mindennek következtében szinte a szemünk láttára bontakozik ki az a dialogikus teológia, mely feladatot jelent a hit ismereteiben elmélyültebbeknek, a tanítóknak — a pápától a legfiatalabb hitoktatóig, — de egyben feladatvállalást is foglal magában. Ezt a feladatvállalást készségesen teszik magukévá azok a fiatalok és lassan felnőtté váló, sőt kifejezetten felnőtt keresztények, akik — Szent Péterrel — meg akarnak felelni az érdeklődőknek, a kérdezőknek saját reménységükről (vö. IPt 3,15). Egyre nagyobb örömmel tapasztalhatjuk, hogy a keresztény felnőttképzésben, sőt a teológiai továbbképzésben is fokozódó mértékben vállalnak aktív munkát a világiak. Ennek igen nagy a jelentősége. A világi keresztények—helyzetüknél fogva—fokozott társadalmi érzékkel, munkamorállal, reálisabb szexuáletikai érzékkel, gyakran kellő természettudományos felkészültséggel, reális élettapasztalattal közelítenek számos teológiai, ill. a keresztény életformálással összefüggő kérdéshez. Egyre több világinál található meg az evangelizáló lelkűiét is. így a papság és a világi hívek már együttesen munkálkodnak azért, hogy Isten igéje, Krisztus evangéliuma kovásza legyen világunknak. Ha az egyház holnapját felelősen akarjuk előkészíteni, ha azt szeretnék, hogy még holnap is meghallják az egyház tanító szavát, Krisztus evangéliumának üzenetét, akkor ezt a holnapot alaposan, lelkiismeretesen elő kell készítenünk, arra fel kell készülnünk és másokat is elő kell rá készítenünk. Az ily módon előkészített, felkészített keresztény, sőt a kívülálló jószándékú és nyitott érdeklődő is reménykedve tekinthet az eljövendő Krisztus, de még az evilági holnap elé is. Az ilyen felkészített keresztényeknek nem jut eszébe, hogy konzerváló önkéntes szellemi-lelki gettóba vonuljanak, mivel abból a reményből élnek, mely erős és megalapozott, mely a felnőtt emberhez illő istenhitből fakad. Annak is tudatában élnek, hogy a holnap előkészítése megkívánja tőlük a szellemi munka erőfeszítését, erkölcsi erejük latba vetését, mert Isten és az emberi közösség ezt várja tőlük, ezt kínálja feladatként. Csak az ilyen lelkűiét teheti a ma egyházát, a ma keresztényét — papokat és világiakat egyaránt — alkalmassá arra, hogy képes legyen belső és külső dialógust folytatni, hogy készséges legyen reménységéről számot adni, hogy képessé váljon egy igazabb és jobb világ építésén munkálkodni. így válik képessé, hogy—mint szellemileg-lelkileg érett, felnőtt 136
